Nagy lókötő ám ez a Luc Besson! Már nem most volt, hogy a a világ egyik legjobb rendezőjeként tartották számon a francia úriembert. A nagy kékséggel kezdte a tündöklést, majd a Léon, a profival filmtörténelmet csinált. Utolsó erőteljesebb rendezése Az ötödik elem volt, de az is már tizenhét éves. Mindenki leírta őt, dirigálásait fércműveknek kiáltották ki, halálhírét keltették a nagy zseninek. És amikor már épp kezdtünk róla megfeledkezni, amikor már épp kezdtük semmibe venni, amikor már épp kezdtük kinevetni... akkor ő, visszaröhögött.

Mert Besson 2014-ben olyat csinált, amitől a füled is kettéáll! Nézd meg a Lucyt, mert ilyet biztos nagyon valószínű, hogy még soha ezelőtt nem láttál.

És a sohát úgy értsd, hogy rohadtulkurvára soha.

Látod a világot magad körül. Legjobb tudomásod szerint minden részletében ismered. A tiéd. A miénk. Az emberiségé. Beleszoktunk a hétköznapokba, ismerjük az ingerekre adott általános reakciókat, és nagy általánosságban elmondható, hogy semmi sem tud meglepni bennünket. Tudjuk, mi következik. Ám hamarosan minden megváltozik. Mert a világot megfertőzi a szomorúság. Téged is. Engem is. mindenkit. A szagok eltűnnek, és az emberek sírni kezdenek. Keservesen. És lesz sötétség. És lesz világosság.

Bár, igazság szerint, inkább csak sötétség...

Állandó harcban állsz önmagaddal. A gondolataid nem hagynak nyugodni. Van, hogy félelmet, van, hogy kétkedést, van, hogy csalódottságot hordoznak. Olyan érzéseket generálnak a lelkedben, amikre nem tartasz igényt. Az évek során aztán megtanulod kontrollálni a félelmeidet, és igyekszel csak és kizárólag a reális gondolatokkal törődni. De most tegyük fel, hogy nem csak önmagaddal kell megküzdened. Mert mindenki más is ott van a fejedben. Hallod és érzed őket. Rájuk kapcsolódsz. A túlterheltség pokoli szenvedést eredményez. Viszont. Ha megtanulod irányítani, kordában tartani a képességedet, és még egy szert is kapsz, amivel egy időre megszüntetheted a folyamatot, tehát ha végül felülkerekedsz eme rendhagyó tulajdonságodon, akkor a gyengeségből erő lesz. A kín hatalommá válik.

És ha akarod, térdre kényszerítheted az egész világot.

Mikor jó egy krimi? Szerintem akkor, hogyha nem finomkodik, és nem szégyelli felkavarni a befogadó gyomrát. Akkor, hogyha kreatív, és nem csak egy egyszerű gyilkossági nyomozást mutat be, hanem komoly mögöttes tartalommal is ellátja a történetet. Akkor, hogyha számos részletet vet fel, és a nyomokat mindenfelé elszórja, és olyan mértékig fokozza a káoszt, hogy a néző tényleg ne legyen képes kibogozni a szálakat. Akkor, hogyha eléri, hogy a néző teljes mértékben rábízza magát az alkotókra, remélvén, hogy azok minden fontos kérdésre választ adnak. Akkor, hogyha jól kidolgozott, mély jellemmel bíró főhőssel rendelkezik, akivel a néző úgy képes együtt érezni, hogy egy pillanatra sem cserélne helyet vele. Akkor hogyha a gyilkos kilétének leleplezése földhöz vágja a befogadót. Akkor, hogyha az egésznek megvan a maga komor, szürke, halálszagú atmoszférája.

A krimi a veszély műfaja, a cél az, hogy a néző ne érezze magát biztonságban miközben nézi, vagy olvassa. És a Bíbor folyók tulajdonképpen jó krimi, de nem sikerül megfelelnie a fenti elvárások mindegyikének.

Beütött a krach. 1929. október 29. Egy világ omlott össze. Tőzsdeügynökök hullottak az égből, és emberek százezreinek álmai foszlottak semmivé. Lecsúszás, káosz, hirtelen jött szegénység, és nyomor. Napról napra való túlélés vette kezdetét. A szerencsétlenek korgó gyomorral álltak sorba a munkáért, miközben otthon vacogtak a nők és a gyerekek, mert a fűtést kikapcsolták. Az emberek sírtak, üvöltöttek, rettegtek, és magukba roskadtak. Elhagyta őket a remény.

És azt tudjátok, hogy mit csinált Jim Braddock a szegénységgel, a nyomorral, a kilátástalansággal, és a reménytelenséggel, miután végleg kifogyott az imákból?

Szarrá verte őket.

Nagyon enyhén spoileres!

A pszichológia tudománya gyerekcipőben jár. Ez nem valami laikus kritizálás, hiszen maguk a szakemberek szokták hangoztatni ezt a tényt. A módszerek kezdetlegesek, kísérleti jellegűek, de a hasznosabbnak bizonyuló technikák azért hosszú ideig képesek fennmaradni. A pszichológusról legtöbbünknek egy kis szoba jut eszébe, ahol van egy kanapé, amin ülve a páciens minden gondját baját elújságolja a vele szemben elhelyezett karosszékben ülő, gondosan érzelemmentes arcot vágó szakembernek. Meg persze létezik még számos, rendszeresen megkérdőjelezés célpontját képező módszer, mint például az álomfejtés, a hipnózis, a Szondi-teszt, és így tovább. De mi van akkor, hogyha megszületik egy egészen új módszer, ami képes előhozni a páciensből minden elnyomott feszültséget, rossz emléket, és haragot?

Mi van akkor, ha a pszichózis életre kel?

Luc Besson leginkább íróként és producerként van jelen a filmvilágban, és ezen minőségeiben alkot is rendesen, miközben gőzerővel irányítja az úgynevezett Besson-istállót, saját kezűleg összerakott, idézőjeles filmgyárát, amelynek olyan produkciókat köszönhetünk, mint a Taxi, az Elrabolva, vagy a Colombiana. Maga a nagymester viszonylag ritkán ül a rendezői székbe, azonban amikor úgy gondolja, hogy egy-egy produkció megérdemli az ő teljes körű figyelmét, akkor rendszerint magához ragadja a közvetlen irányítást. Az úriember azonban már jó ideje nem tudott igazán maradandót alkotni, gyakorlatilag már nem is számít komoly névnek. Hogy legújabb rendezése, a Lucy, milyen lett, az majd jövő héten kiderül (szerk.: vagyis ezen a héten, csak ezt a posztot még hétvégén készítettem, azért az elírás), de most térjünk vissza egy olyan időszakba, amikor Luc Besson neve még valóban mesterművek címeit juttatta a filmkedvelők eszébe.

Már két törzskommentelő, ThePretender és Bruse is kérte, hogy írjak a Radiohead OK Computer című albumáról, úgyhogy ígérem, a legközelebbi lemezkritika már tényleg ama műről fog szólni. Viszont a legújabb Sabaton album kivesézése már régóta kívánkozik a blogra, hónapok óta tervezem az elkészítését, így most a svéd banda legújabb műve kerül terítékre. A Sabatont ismerők jól tudják, hogy a skandináv zenekar történelmi események és személyek megéneklésére szakosodott, a Heroes pedig még ennél is szűkebb tematikát követ, ugyanis eme új anyag minden egyes dala olyan II. világháborús hősöknek állít emléket, akikről általában nem írnak a történelemkönyvek. Pedig megérdemelnék, hogy legalább megemlítsék őket...

Horror és vígjáték. Kettő, egymással szöges ellentétben álló filmes műfaj, gyakorlatilag a mozgóképes kategóriák skálájának két vége. Ám időnként mégis akadnak olyan vakmerő idióták, akik azt hiszik, összetudják boronálni őket. És ami még ennél is viccesebb, az nem más, mint a tény, hogy időnként ez az eszelős terv még sikerül is. A horrorvígjáték műfajának csúcsaként talán a Hullajó!-t lehet leginkább megnevezni, de valószínűleg a Szörnyecskék is hamar eszünkbe jut a téma kapcsán. De persze, a szinte már kultikusnak számító szörnyfilm, a Tremors is előkelő helyet foglal el a kategória rangsorában. 

A tudomány és a technika a laikusok szemszögéből nézve, meg igazából amúgy is, követhetetlen gyorsasággal fejlődik. Az, amit ma modernnek tartunk, néhány év múlva már a szemétdombon fog csücsülni. A szinte már ijesztő tempójú haladásnak rengeteg haszna van, de ugyanakkor számos veszélyt is hordoz magában. Mert az ember igenis hajlamos beleesni abba a hibába, hogy istennek képzeli magát.

És az emberi istenségek Olümposza a 13. emeleten található...