Állandó harcban állsz önmagaddal. A gondolataid nem hagynak nyugodni. Van, hogy félelmet, van, hogy kétkedést, van, hogy csalódottságot hordoznak. Olyan érzéseket generálnak a lelkedben, amikre nem tartasz igényt. Az évek során aztán megtanulod kontrollálni a félelmeidet, és igyekszel csak és kizárólag a reális gondolatokkal törődni. De most tegyük fel, hogy nem csak önmagaddal kell megküzdened. Mert mindenki más is ott van a fejedben. Hallod és érzed őket. Rájuk kapcsolódsz. A túlterheltség pokoli szenvedést eredményez. Viszont. Ha megtanulod irányítani, kordában tartani a képességedet, és még egy szert is kapsz, amivel egy időre megszüntetheted a folyamatot, tehát ha végül felülkerekedsz eme rendhagyó tulajdonságodon, akkor a gyengeségből erő lesz. A kín hatalommá válik.
És ha akarod, térdre kényszerítheted az egész világot.
Cameron Vale (Stephen Lack) képes a telepátiára, vagyis rendelkezik az úgynevezett fürkészés képességével. Ez annyit jelent, hogy bárki idegrendszerére rá tud kapcsolódni. Ám képességét nem tudja irányítani, és a fejében üvöltő, más emberektől származó, idegen gondolatok az őrületbe kergetik. Ám ekkor Dr. Paul Ruth (Patrick McGoohan) veszi kezelésbe, így Cameron rövid úton elsajátítja a hatásos fürkészés csínját-bínját. Jól is teszi, mert rögtön ezután küldetésre indul. Meg kell találnia egy férfit, nevezetesen Darryl Revokot (Michael Ironside), aki fürkészőket maga köré gyűjtve építi egyelőre még rejtőzködő mozgalmát.
Felemás érzéseim vannak ezzel a történettel kapcsolatban. A cselekményvezetés nem a legjobb. David Cronenberg gyakran hagyja belaposodni a történetet, ami így sokszor válik unalmassá, sőt, érdektelenné. Utóbbi tényleg nagyon kellemetlen. Pedig az alapfelvetés nagyon izgalmas, és akadnak is kiváló momentumok a filmben, de összességében nem nevezném magával ragadó alkotásnak az Agyfürkészőket. Példának okáért nem értem, hogy Cameron kiképzését miért csapja össze a forgatókönyv. Egyetlen jelenet vajmi kevés a sztori eme szegmensének hatásos bemutatásához.
A gondolati réteg jól sikerült, ezen a téren Cronenberg valószínűleg nem tud hibázni. Kezdetben egyszerűnek tűnik a téma, de azért ha jobban belegondolunk, eléggé bonyolult az Agyfürkészők által prezentált tartalmi rendszer. Az alapvető félelemből indul burjánzásnak a vírus, hiszen mindenki félti a gondolatait. A tudat, hogy a fejed megnyílik mások előtt, rendkívül zaklató érzést kelt. Ám a szkript inkább a fürkészők szempontjából vizsgálja ezt a szegmenst, és azt mutatja be, hogy mielőtt megtanulnák kontrollálni képességüket, addig ezek a szerencsétlenek kínok között szenvednek a fejükbe tolakodó idegenektől, akiket nem képesek kizárni. Ravok vág az arcára egy harmadik szemet, így próbál védekezni, amikor még nem tudja irányítani a fürkészést. A későbbiekben pedig új szintre emelkedik a tartalmi réteg, és előkerül a hatalom és a felelősség témaköre. Cronenberg tulajdonképpen azt mondja, hogy a hatalommal nincsen semmi baj, amíg felelősségteljes kezekben van.
Cronenberg rendezése egészen jó, a direktornak még az unalmas jelenetek közül is sikerül néhányat atmoszférával feltöltenie. Az energikus rendezés remekül prezentálja a fürkészés hangulatát, időnként áttűnésekkel, máskor pedig hanghatásokkal. Oké, értem én, hogy annak az erőteljes zúgásnak a használata magával értetődő megoldás volt, de ettől függetlenül kegyetlen jól működik. A dirigálás értékelésének szempontjából nézve azt a képsort lehet a leginkább kiemelni, amelyben Cameron a cég számítógépes hálózata ellen indul. Ez a jelenet tele van izgalommal, a film csúcspontja.
Persze, csak akkor, hogyha nem nézzük a finálét és a zárást. Mert, habár eddig nem árultam el, de az eddigi értékelés nem vonatkozik a film utolsó negyedórájára, hiszen a mű eme szakaszának külön paragrafust szentelek. Hogy miért? Azért mert filmtörténelmi jelentőségű képsorokról van szó, a horror-sci-fi műfajának egyik legfontosabb jelenetcsokráról. Cronenberg egy sötét jövő születését vázolja fel Ravokon keresztül, a jövőben megszülető generációk által hozott átkot, és ebben a momentumban nem kevés társadalomkritikát fedezhetünk fel. Aztán jön az összecsapás. A harc, amelyben a düh által irányított hatalom csap össze a felelősségteljes hatalommal. Cronenberg őrült energikussággal rendezi meg ezeket a képsorokat, és persze, egy kis testhorrort is behoz, mert hát még jó hogy! Végül jön a zárójelenet, azzal a bizonyos zárómondattal, és a néző szarban van. Mert már a stáblista pereg a szeme előtt, de nem tudta meg, hogy a befejezés az emberiség aranykorának eljövetelét, vagy a teljes pusztulást vetíti-e előre. És nem is baj, hogy nem kapunk választ. Mindenki találja meg a maga verzióját!
A színészi játékok szempontjából nézve az Agyfürkészők sajnos a Porontyok szintjén mozog. Stephen Lack annyit csinál a játékidő során, hogy érzelemmentesen felmondja a szövegét, és ennél Patrick McGoohan sem emelkedik sokkal magasabbra. Jennifer O'Neill játékában van ugyan fantázia, de őt sem nevezném kiemelkedőnek. Michael Ironside a kivétel, a színész ugyanis egész jó, amolyan fapados Jack Nicholson-klónként működik, de szépen helytáll.
Még Howard Shore filmzenéje érdemel említést, ugyanis az úriember színvonalas, hangulatos dallamokat komponált. Amúgy a zeneszerző egyik legelső munkájáról van szó.
Az Agyfürkészők nem rossz film. A tartalom célba talál, de a cselekményvezetés sokkal sodróbb lendületet igényelne. A színészi játékok gyengék, viszont az utolsó negyedóra valóságos Csomolungmaként emelkedik ki a film által képzet, a legtöbb helyen teljesen sík földfelületből. 7/10.