Az utóbbi években a Kingpin Kiadó vált a magyar képregényrajongók egyetlen igazi mentsvárává. Sorban érkeznek tőlük a kiváló minőségű Marvel-kötetek, ráadásul három évvel ezelőtt, óriási meglepetést okozva, kettő, hasonlóan remek minőségű füzetsorozatot is útjára indítottak. A kéthavonta megjelenő Marvel+, illetve A hihetetlen Pókember mellé idén, még nagyobb meglepetésre, betársult a szintén kéthavi rendszerességgel érkező Batman (kellett is a Marvel túlsúly miatt, meg azért is mert rendszeresen érkező Batmanre egyszerűen SZÜKSÉG VAN!). És ha ez nem lenne elég, a múlt héten megjelent az új széria első különszáma, melyben Az Igazság Ligája egyik kalandját, a Bábel tornyát olvashatjuk.

Ra's Al Ghulnak rendesen elege lett abból, hogy minden, a földi népesség számának leredukálására szőtt terve kudarcba fulladt, így most valami igazán eszelősre vetemedik. Batman adatbázisának fájljait felhasználva megtudja, mik Az Igazság Ligája soraiban helyet foglaló szuperhősök gyenge pontjai, így mindannyiukat képes ártalmatlanítani. És amikor a legnagyobb hősök - köztük Superman is - térdre rogyva, kínok között szenvednek, az ázsiai ökoterrorista egy adótorony segítségével olyan jelet juttat a világon élő összes ember agyába, amelynek hatására mindenki előtt megfejthetetlenné válik az írott szó. A világ egyik pillanatról a másikra egy nukleáris vihart nem mellőző globális katasztrófa szélére sodródik, hiszen ez a borzalom nem más, mint a modern Bábel tornya.

A cigaretta rákot okoz, a cigaretta öl, a cigaretta tönkreteszi az életedet, és a környezetedben élők mindennapjait. Ennek megfelelően ma már minden cigis dobozon látható valamilyen rémisztő felirat, vagy esetleg egy kép, ami például egy koromfeketére kátrányosodott tüdőt ábrázol, vagy valami hasonlót. Emellett erősen háttérbe szorult, sőt, gyakorlatilag megszűnt a dohányreklámozás, valamint a káros következményeket taglaló felvilágosító programok kezdték ellepni az iskolákat. Hogy ez a nagyívű kampányolás mennyire nem ér semmit, az nem is vitás, hiszen az emberek jelentős része ugyanúgy napi rendszerességgel mérgezi magát.

És ezt látván a Nick Naylorhoz hasonló emberek fülig érő szájjal nyugtázzák, hogy megint nyertek.

Kockáztatnak azok a filmrendezők, akik alkotásukat a főszereplők közötti kapcsolat működésére alapozzák. Mert mi van akkor, hogyha a színészek, vagy színésznők nem képesek megfelelően együtt dolgozni? Mi van akkor, hogyha nem érzik egymást? A film számára ez maga a katasztrófa, hiszen pont a kiindulópont, az építkezési alap az, amit nem sikerül összehozni. Márpedig ha a futóverseny egyik indulója már a rajtnál kificamítja a bokáját, cseszheti a futam későbbi részét.

Christine Jeffs rendezőnő azonban nem maradt szarban, hiszen Amy Adams és Emily Blunt közös munkája aligha lehetne ennél tökéletesebb.

Ahhoz, hogy valaki jó újságíró legyen, szüksége van nem kevés pimaszságra, rátermettségre, bátorságra, és leleményességre. Mindez csak fokozódik az oknyomozó-tényfeltáró státusz által. A szerző nagy volumenű, sokak életére kihatással lévő nyomozást folytat, és célja nem csak az, hogy összehozzon egy ütős sztorit, hanem az is, hogy az igazságot teljes valójában közölje, és lerántsa a leplet az összes hazugságról, és átverésről.

Cal McAffrey is valami nagy és csúnya dologba ártja bele magát. És az élete természetesen azon nyomban veszélybe is kerül.

Steven Soderbergh az utóbbi esztendők egyik legaktívabb filmrendezőjeként jeleskedett, évenként több produkciót is ledirigált. Idén azonban új tévésorozatának szenteli minden idejét, és A sebész stáblistáján felvonuló neveket nézve nem csak őmiatta kaphatjuk fel a fejünket, hiszen a főszereplő nem más, mint az utóbbi időben takaréklángon égő Clive Owen.

A jó ügyért kell harcolni! Semmi másért, csak a jóért, az igazért, a becsületesért. Szembe kell szállni a sötétség erőivel, és védelmezni kell a fény világát. A gyerekmesékben legalábbis így van. De vajon érvényesek-e ezek a szabályok a valóságra, a létező küzdelmekre, a ténylegesen átélt kínokra? Nem egyszerűbb szimplán csak eladni a lelkedet annak, aki többet ajánl? Nem egyszerűbb a könnyebb utat választani annak érdekében, hogy legalább azt a pár évtizedet, ami megadatott neked a Földön, viszonylagos békességben, sőt, tulajdonképpeni boldogságban éld le? De, igen. Lehet, hogy egyszerűbb. De lehet, hogy nem. A válasz azon múlik, hogy ki vagy te.

Ki az a Michael Clayton?

Akik követték a blogot az utóbbi félévben, azok jól tudják, hogy ebben az időszakban kiolvastam Jo Nesbo teljes Harry Hole-szériáját. Nincs kétség, a Norvég Krimikirály rajongójává lettem valamikor akkor, amikor befejeztem a Vörösbegyet (ez volt az első könyv, amit elolvastam a széria kötetei közül). Közhely, de ezesetben komolyan átfutott az agyamon, hogy nehogy már a jóból is megárt a sok című helyzet álljon elő, ezért elhatároztam, hogy Nesbo Fejvadászok című, önálló könyvét nem olvasom el (egyelőre), inkább megnézem a filmadaptációt.

Régi traumákról alkotott gyerekkori emlékek. Mi történt? Mi nem történt? A fantázia színezi ki a távoli múlt eseményeit, hogy magyarázatot adjon a megmagyarázhatatlanra, vagy valóban úgy történt minden, ahogy az emlékezetbe vésődött forgatókönyv mondja? Na, ez az a kérdés, amivel Mike Flanagannek és Jeff Howardnak többet kellett volna foglalkoznia a forgatókönyv megírása közben, mert ha így tesznek, akkor az Oculusból egy egészen ütős horror is kisülhetett volna.

A science fiction műfajú mozgóképek világa nem kevés kultuszfilmet adott a rajongóknak a filmművészettel egyidős pályafutása során. Elsőként természetesen mindenkinek a Star Wars ugrik be, az ugyanis az a film, vagyis pontosabban trilógia, amit gyakorlatilag mindenki látott már legalább egyszer, akinek legalább egyszer volt már rá lehetősége. Nyilvánvalóan a Star Trek világát is meg kell említeni, hiszen a U.S.S. Enterprise legénységének kalandjait is rajongók százezrei, vagy inkább milliói imádják. És persze jött az Alien, na meg persze előtte Kubrick a meghatározó 2001: Űrodüsszeiával.

És miközben a sci-fi-rajongók könnyes szemmel idézgették eme több évtizede bemutatott mesterművek ikonikus pillanatait, Luc Besson 1997-es rendezése úgy avanzsált kultfilmmé, hogy eme szintlépését gyakorlatilag senki sem vette észre.

Az egész életünk a válaszok kereséséről szól. Az élet, a saját életük értelmét keressük, kutatjuk szüntelen. Az irányt mindig tudjuk. Érezzük, hogy mi vonz, pontosan látjuk, hogy merrefelé kell indulnunk. De életünk értelmének világa bonyolultabb, mint hinnénk, és hamarosan kezdetét veszi az eszeveszett hajsza, a túlteljesítés, önmagunk felüllicitálása. Mert földi pályafutásunk története nem érhet véget kérdőjellel! Mert tudni akarjuk a válaszokat. Akárhol is vannak, a nyomukba eredünk, és senki sem állíthat meg bennünket. Ha az ember válaszra vágyik, megmássza érte a legmagasabb hegyet is, ha kell. 

És persze vannak olyanok is, akik a tenger éjfekete mélységeibe merülnek az igazságért.