Egy jó háborús filmnek, minden körítéstől lecsupaszítva, arról kell szólnia, hogy a háború rossz. Tudom, hogy közhelynek hangzik, de akkor is így van. A tálalás persze rendezőfüggő. Van, aki szürreális borzalomként mutatja be a háborút, mint Coppola az Apokalipszis most-ban. Van olyan művész, aki tébolyult káosznak bélyegzi a vérontás világát, mint Oliver Stone A szakasz esetében. Aztán, hogy még egy harmadik példát is hozzak, ott van Samuel Fuller, aki A nagy vörös egyesben a parancsra történő, értelmetlen, rendszertelen gyilkolást veszi górcső alá.

És itt van Steven Spielberg. Aki a Ryan közlegény megmentésének megrendezésekor magasról leszarta az előbb említett, és az ezúttal szóba nem került mesterművek által kitaposott irányvonalat, mondván, hogy gyilkolni jó!

Kedves Olvasók!

Kicsit módosul a Movie Tank publikálási rendszere. Holnaptól kezdődően hétköznaponként egy új poszt fog kikerülni a blogra, reggel nyolc órás (8:00) időpontban. Szombaton és vasárnap kettő poszt lesz, reggel nyolckor (8:00), és délután négykor (16:00). Tehát hetente kilenc cikk fog napvilágot látni a blog hasábjain.

Adam Sandlernek a '90-es években voltak vállalható vígjátékai, mint például A vizesnyolcas, az Apafej, vagy a Happy, a flúgos golfos. A 2000-es évek elején akadtak rendkívül emlékezetes filmjei, mint Az 50 első randi, a Távkapcs, vagy az Üres város. Persze, van aki zsigerből utálja a fickót, de aki kedvelte, az is eltávolodott tőle az utóbbi években produkált szennykupacok láttán. A Nagyfiúk 2 a tavalyi év legrosszabb filmje volt, előtte pedig az Apa ég! című rettenettel égette magát a szebb napokat is látott komikus. A Jack és Jillt eszem ágában se volt megnézni, de hiszek a híreknek... Nem kizárt, hogy maga Sandler is érezte a színvonalesést, és ebben az esetben elképzelhető, hogy ő propagálta, hogy ismét Drew Barrymore-ral forgathasson filmet, akivel Az 50 első randiban remekül sikerült a közös munka.

Kár volt ezt a szép emléket beszennyezni...

Szeretjük a hosszú játékidőt? Igen, hogyha az átlagnál jóval több percet számláló filmnek valóban van is oka a hosszúságra. És az esetek többségében van ilyen ok. A Krisztus utolsó megkísértésében szükség volt a közel háromórás játékidőre, hiszen kellő mélységben meg kellett ágyazni a rendhagyó, emberközeli megváltásképnek. A gyűrűk ura trilógia esetében a rendkívül eseménygazdag cselekmény, és a monumentális csatajelenetek miatt nem lehetett rövidebbre vágni a műveket. Nolan Batmanjeinek pedig szimplán csak azért volt szükségük két és fél órákra, mert rövidebb játékidő esetén a közönség fellázadt volna. A beavatott esetében viszont egyáltalán nem indokolt a közel 140 perc.

Mert ez a film gyakorlatilag nem több egy két és fél órás időhúzásnál.

Clint Eastwood nagy név. Egy igazi élő legenda, a filmvilág valóságos óriása, a mozgókép történelmének meghatározó alakja színészként és rendezőként egyaránt. Élete eddigi, és vélhetően véglegesen utolsó szerepét Robert Lorenz első direktorként jegyzett filmjében, Az utolsó csavar című, baseball-központú műben játszotta el 2012-ben. A rendezőválasztás nyilván nem véletlen, hiszen Lorenz first assistant directorként dolgozott Eastwood mellett több produkcióban is, például a Titokzatos folyóban, és a Millió dolláros bébiben.

Azonban Az utolsó csavart nézvén hamar levonhatjuk a következtetést, miszerint Robert Lorenz közel sem olyan jó rendező, mint főszereplője.

Hogyha egy hely elég ideje létezik, elegendő mennyiségű történést látott, és már számos ember életét, vagy életének egy szakaszát nyomon követte, saját atmoszférára tesz szert. Épületek, kerületek, városok, amelyek utánozhatatlan légkörrel rendelkeznek. A világ sajátos szegletei, meghatározó miniuniverzumai ezek. Létezik olyan hely, amit a szerelem ereje hat át, olyan, ahol a békesség dominál, és olyan is, amit a félelem szennyez.

És van olyan hely is, ahol a bűn tombol.

Veena Sud sorozata 2011-ben indult útjára The Killing címmel. Egy dán mű remakejéről van szó, mely most elérkezett meglepően rövid pályafutásának végére. A The Killing legfontosabb különlegessége az, hogy egy adott gyilkossági nyomozás köré nem epizódokat, hanem évadokat épít. Az első két szezon, a széria egyértelmű aranykora A Rosie Larsen-ügy felderítéséről szólt. A harmadik évad a főhősnő múltjának egyik darabját rángatta elő, hogy abból kicsíráztassa a remek cselekményvezetést, ami végül sokkoló végkifejletben csúcsosodott ki. Meglepő módon a The Killing negyedik, és egyben a sorozatot záró szezonja nem kapta meg a lehetőséget a tévéképernyőkön való megjelenésre, így a rajongók végül a Netflix online maratonjának keretein belül izgulhatták végig az utolsó epizódokat. A negyedik szezon mindössze hat epizódból áll, viszont ezek hosszabbak a korábbiaknál, ugyanis egyenként szűk egy órán át tartanak. Hogy milyen lett a záróévad? Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, könnyen dűlőre jutnék azügyben, hogy mit is mondjak. Mert az a szó, az a jelző jár a fejemben, mióta csak befejeztem a hatodik epizódot.

Kegyetlen.

"- Mi az a mosómedve?

 - Te vagy az, te nagyon hülye!"

Az utóbbi években ámulattal figyeltem a Marvel filmes univerzumépítését, és figyelem továbbra is, hiszen Kevin Feige, és bandája évről évre egyre nagyszerűbb blockbustereket hoznak el a mozitermekbe. Az idei év nagy szenzációja bátor döntés eredményeképpen érkezhetett meg a nézők vacsoraasztalára, hiszen a Guardians of the Galaxy című képregénysorozat még az amcsiknál sem túlságosan ismert cím. A filmadaptáció elkészítésének terhét James Gunn vállára helyezte a stúdió, akinek meglehetősen kevés tapasztalata van a nagyjátékfilmek világában. De ez egy pillanatra sem látszik meg A galaxis őrzőin.

Az év egyik legjobb filmje!

Van most ez az őrület a bloggervilágban, amit Liebster Award-nak neveznek. A lényeg az, hogy a szerzők más blogokat részesítenek ebben a jelképes elismerésben, a kiválasztott bloggereknek pedig, persze, csak abban az esetben, ha van kedvük hozzá (legalábbis azt hiszem :P), eleget kell tenniük a játék szabályainak. Az a megtiszteltetés ért, hogy a blog egyik törzskommentelője, Power, a saját blogján megjelölt engem a díjazottjai között, így most én következem. Köszönet Powernek, amiért elismerésre méltónak titulálta a lelkesedésemet és a kitartásomat! Egyetértek :D!

Alább a szabályok, a válaszaim, a kérdéseim, és az általam megnevezett blogok.

Éled az életedet. Az életedet, ami látszólag tökéletes. Van munkád, ráadásul jó is vagy abban, amit csinálsz. Szerető feleséged, és két gyermeked vár haza a nap végén. Tökéletes, boldog valóság, nem is kívánhatnál többet. De akkor mégis miért csináltad? Miért tetted meg azt a végzetes lépést? A lépést, amivel eldöntötted az első dominót, amivel leverted a lakatot a Pokol kapujáról, amivel utat engedtél a káosz árnyainak. Nem tudod a választ. De amikor a szar olyan töményre duzzad a lelkedben, hogy már gyakorlatilag fuldokolsz tőle, rákényszerülsz, hogy elrendezd a dolgokat. Mert már te is tudod, hogy a hibáidért vállalnod kell a felelősséget.

Még akkor is, hogyha egyetlen hiba is elég ahhoz, hogy a világ összeomoljon körülötted...