Mikor először estem neki Ridley Scott mérföldkőnek számító klasszikusának, még jó néhány évvel fiatalabb voltam mostani önmagamnál, és sajnálatos módon nem is tudtam annyira értékelni eme remekművet. Mérhetetlenül unalmasnak találtam, és eléggé sérelmeztem, hogy magát az Alient alig mutatja a kamera. Mindennek az lett a vége, hogy annak idején végül be sem fejeztem a film nézését. Néhány évvel később, már a Movie Tank időszakában, megnéztem a széria másik három részét, és nagyon jónak találtam őket, különösen a második és a harmadik epizódot. Most, hogy megérkezett a Prometheus, elérkezettnek láttam, hogy újra nekiveselkedjek A nyolcadik utasnak, és megnézzem, mielőtt beülök Scott legújabb, hatalmas durranásnak ígérkező rendezésére. Hál' Istennek mára már valamilyen szinten benőtt a fejem lágya, és habár nem dobtam hátast az Alientől, mindenképpen elmondhatom: Ezúttal nagyon tetszett.

A történetről csak nagy vonalakban, mert gondolom mindenki kívülről fújja, még én is tudtam a film megnézése előtt is. Valamikor 2100 előtt pár évvel járunk, a Nostromo nevet viselő kereskedelmi űrhajó nagy mennyiségű nyersanyagszállítmánnyal halad haza, a Föld felé. Az űrhajó vezérlőrendszere azonban egy ismeretlen bolygóról furcsa jelzéseket fog be, így a héttagú legénység leszáll az égitesten vizsgálódni. Ám mindössze a halott Space Jockeyt ( egy óriástermetű lény csontváza egy ülésben rohadva ), és a rengeteg, ismeretlen eredetű életet tartalmazó tojást találják. Mikor a John Hurt által alakított Kane matatni kezdi az egyik ilyen tojást, abból egy ijesztő, csápos lény ugrik elő, és tekeredik az űrhajós arcára. És ezzel kezdődik az egész Pokol...

Maga a Sapce Jockey nem kap semmilyen fontos szerepet a későbbi filmekben sem, ezúttal is, csak mint egy rejtélyes óriás terpeszkedik, és mégis hatalmas csodálatot vált ki a nézőből. A Prometheusból valószínűleg végre megismerhetjük a lény eredetét is, őszintén szólva, eléggé csodálkozom, hogy az eltelt, több, mint három évtized alatt nem esett igazán sok szó a lényről. Maga a bolygó, ahová a kis csapat leszáll, egyszerű, de zseniálisan kihasznált díszletekből, és környezeti hatásokból van felépítve, a néző teljes mértékben elhiszi, hogy az űrhajósok valóban egy elképzelhetetlenül messzi, idegen égitesten járnak. Az idegen életforma, a csápos rondaság, majd a Kane testéből megszülető xenomorf lény, illetve a rövid idő elteltével teljes életnagyságban megjelenő, nagybetűs Alien a filmvilág legbrutálisabb gyilkológépe, a valaha vásznon járt egyik legpazarabb szörnyeteg. Külsejének kidolgozása gusztustalanságában gyönyörű, minden valamire való sci-fi rajongó élete első nagy szerelmének tárgyaként könyveli el ezt a csodálatos, halált hozó istent. Persze, egy kicsit továbbra is elégedetlen vagyok azzal kapcsolatban, hogy még a fináléban is eléggé kevésszer látjuk teljes valójában a xenomorfot, továbbá időnként akadnak fölöslegesen elnyújtott, unalmas töltelékjelenetek.

A film elsősorban a néző klausztrofóbiai hajlamaira élezi ki félelemkeltő módszereit. Nálam ez a fajta rettegés annyira nem használ, viszont maga az ötlet zseniális, és biztos, hogy az emberek nagy részét az őrületbe kergeti a viszonylag kis területű űrhajóban, a kegyetlen gyilkológéppel összezárt emberek látványa. Időnként egy-egy hirtelen frászt kapós jelenetet is becsempészett Scott, ezek is ütnek rendesen. Maga a rideg, elborzasztó, sötét hangulat mit sem vesztett színvonalából az elmúlt harminchárom év alatt.

Persze, nagyon fontos az is, hogy a színészek maradéktalanul eltudják hitetni velünk, hogy farkasszemet néznek a halállal. John Hurt nagyon jó, bár viszonylag kevés szerepet írtak rá. Természetesen, akit a leginkább meg kell említeni, az Sigourney Weaver, aki ezzel a filmmel elindult az akcióhősnővé válás útján, amivé a későbbi, James Cameron, illetve David Fincher által rendezett filmekben teljesedik ki.

A nyolcadik utas: a Halál kétségtelenül méltón szerepel a sci-fi alapkövei között, olyan címek társaságában, mint a 2001: Űrodüsszeia, vagy a Star Wars.