A science fiction műfajú mozgóképek világa nem kevés kultuszfilmet adott a rajongóknak a filmművészettel egyidős pályafutása során. Elsőként természetesen mindenkinek a Star Wars ugrik be, az ugyanis az a film, vagyis pontosabban trilógia, amit gyakorlatilag mindenki látott már legalább egyszer, akinek legalább egyszer volt már rá lehetősége. Nyilvánvalóan a Star Trek világát is meg kell említeni, hiszen a U.S.S. Enterprise legénységének kalandjait is rajongók százezrei, vagy inkább milliói imádják. És persze jött az Alien, na meg persze előtte Kubrick a meghatározó 2001: Űrodüsszeiával.
És miközben a sci-fi-rajongók könnyes szemmel idézgették eme több évtizede bemutatott mesterművek ikonikus pillanatait, Luc Besson 1997-es rendezése úgy avanzsált kultfilmmé, hogy eme szintlépését gyakorlatilag senki sem vette észre.
Korben Dallas (Bruce Willis) taxisofőr, aki az évszázadokkal későbbi jövőben tengeti züllött mindennapjait. Ez a nap is ugyanolyan unalmas, jelentéktelen huszonnégy órás etapnak indul, mint az összes többi, ám a helyzet egyik pillanatról a másikra megváltozik. Dallas kocsijába ugyanis derült égből villámcsapásként zuhan bele a rendőrség elől menekülő vörös hajú lány, Leeloo (Milla Jovovich), akiről hamarosan kiderül, hogy ő egy bizonyos felsőbbrendű lény, az úgynevezett ötödik elem, akire rendszerint ötezer évente van szükség, amikor megérkezik maga, a gonoszság, hogy elpusztítsa az életnek még a csíráját is.
Jön a nagy, sötét, gonosz erő, akinek egy hülye frizurájú, agyalágyult halandó segít elpusztítani azt a bolygót, ahol ő maga is él, ám a szükséges elemek összegyűjtésével, a jóság és a fény erejével a nagy ellenség könnyedén legyőzhető, így az események kellős közepébe véletlenszerűen belecsöppenő, állandóan lazuló főhősre hárul a feladat, hogy megmentse a világot. Ilyen egy klisésnek ható, bugyuta, és fájóan egyszerű történetet! Szinte már botrányos! De tudjátok, mit? Működik. Működik, mert egy pillanatra sem veszi komolyan magát. Egy óvodás is kitalál ilyen sztorit, de azt már nem tudja megcsinálni vele, amit Luc Besson igen. A direktor ugyanis már az első néhány jelenettel eléri, hogy téged egy fikarcnyit se érdekeljen az alapsztori pofonegyszerűsége. Mert Besson beránt a filmbe, és bitang erőteljes módon ragad magával. A sztori elejétől a végéig pörög, mint egy tomboló ámokfutó, és a kétórás játékidő megdöbbentő sebességgel robog tova, a stáblista látván szinte el se mered hinni, hogy már százhúsz perce ülsz a seggeden, szinte mozdulatlanul. A pörgős sztorivezetést ráadásul a laza hangulat, a humoros légkör, és a vicces beszólások is erősítik. Ruby Rhod figurája által belekerül a filmbe egyfajta mondanivaló, kritika, ami a romló, rohamosan egyre gusztustalanabbá váló médiát veszi célba, de a forgatókönyv ennél nagyobb mélységekbe nem ereszkedik. A mű vége felé érkezik néhány perc a romlott, pusztításra termett emberiség képével a középpontban, de a pocsék, hányingertkeltően szentimentális befejezés letöri eme üzenet erejét. Igen, utóbbi nagy negatívuma a filmnek. A bonyodalom erőltetett megoldása, és a film egészéből nevetségesen kilógó zárókép kettős támadása eléggé megcsonkítja a filmélményt.
A látványkoncepció elsőosztályú. A futurisztikus világ nemcsak hogy rendkívül vonzó, és gusztusos, hanem kegyetlenül magával is rántja a nézőt, hiszen a gusztustalan csillagközi szörnyzsoldosok, és a repülő autók minden férfiből előhozzák a lelkes kisfiút. A díszletek és a vizuális effektek gyönyörűek, és részletgazdagok, a jelmezek és a sminkek pedig annak ellenére stílusosak, hogy egy kissé talán túlzásba vannak víve. Akciójelenetből kevés van, de ami akad - ugye nagyrészt nyilván az operaelőadáson bemutatott zúzásról van szó -, az rendkívül pörgős és látványos. A lehengerlő látványvilágot Eric Serra hangulatos dallamai fejelik meg, csak hogy teljes legyen a hatás.
Bruce Willis elképesztően laza a főszerepben, élvezet nézni, ahogy brillírozik. Ez a fajta karakter áll a legjobban a színésznek, Az ötödik elemben olyan, mint egy futurisztikus John McClane. Szóval király! Milla Jovovich is ügyesen, maximális hitelességgel, és laza könnyedséggel hozza Leeloot, ráadásul még némi humort is sikerül vinnie a karakter kisugárzásába. Ian Holm egész jó, Chris Tucker viszont botrányosan szar. Utóbbinak már a figurája sem jó, mert habár a romló média üzenetét átadja, a féltranszvesztita, divatbuzi tálalás a kelleténél sokkal visszataszítóbbá teszi. Gary Oldman természetesen kiváló az eszelős külsejű kisgonosz szerepében.
Ahogy az írás elején is említettem, Az ötödik elem szinte észrevétlenül vált a popkulturális közbeszéd gyakori szereplőjévé, hiszen annak ellenére nyújt jóformán tökéletes kikapcsolódást, hogy az alapsztorija elsőosztályú kiindulópontja lehetne egy bűnrossz filmnek is. De hál' Istennek itt van egy Luc Besson, aki biztos kézzel fogja a gyeplőt. 8/10.
