Akik követték a blogot az utóbbi félévben, azok jól tudják, hogy ebben az időszakban kiolvastam Jo Nesbo teljes Harry Hole-szériáját. Nincs kétség, a Norvég Krimikirály rajongójává lettem valamikor akkor, amikor befejeztem a Vörösbegyet (ez volt az első könyv, amit elolvastam a széria kötetei közül). Közhely, de ezesetben komolyan átfutott az agyamon, hogy nehogy már a jóból is megárt a sok című helyzet álljon elő, ezért elhatároztam, hogy Nesbo Fejvadászok című, önálló könyvét nem olvasom el (egyelőre), inkább megnézem a filmadaptációt.

Roger Brown (Aksel Hennie) élete minden szempontból tökéletes. Fejvadászként elsőosztályúan helytáll, van egy gyönyörű felesége, Diana (Synnøve Macody Lund), és egy luxusházban lakik. Persze, a vagyonhoz Roger még véletlenül sem becsületes úton jutott, hanem műkincsrablással. A férfi ugyanis titokban profi tolvaj, aki szövetségese (Eivind Sander) segítségével működik. Felesége galériájának megnyitóján megismerkedik egy fiatal dán férfival, Clas Greve-vel (Nikolaj Coster-Waldau), akiről megtudja, hogy a birtokában van egy több tízmilliót érő festmény. Roger sikeresen kivitelezi a rablást, ám csakhamar megbánja, hogy elcsábult, hiszen a festmény meglovasítása után élete pokoli fordulatot vesz.

A történet hátteréből végig sugárzik Jo Nesbo sötét világnézete és reális tálalású, negatív karakterábrázolási módszere. Roger figurája sokrétű, és érdekes. Tökéletes antihős, aki egy pillanatra sem válik unszimpatikussá, ráadásul leleményessége okán végig tudunk neki szurkolni. A főhős profi abban, amit csinál, ám amikor belecsöppen az életveszélyes üldözéses játszmába, ilyen téren mutatott tapasztalatlansága hozzájárul ahhoz, hogy a sztori kiszíneződjön egy adag morbid humortöltelékkel, ami a Fejvadászok egyik legmeghatározóbb vonása. Tény és való, hogy a forgatókönyv elnyújtja a bevezetést, túlságos aprólékossággal mesél. Viszont miután átrágtuk magunkat az előkészítésen, a szkript meghálálja bizalmunkat, és kegyetlenül pörgős cselekményt varázsol elő. A festményrablás után őrületesen tempós macska-egér játék veszi kezdetét, ami gyakorlatilag egy pillanatra sem áll meg, és minden másodpercben leköti a nézőt. A sztorivezetés változatos, extrém, és kegyetlenül izgalmas. Tény és való, hogy a történet eléggé lineárisan halad, és beleesik a kiszámíthatóság hibájába, de mentségére legyen mondva, hogy érezhetően nem a nagy csavarokkal való hódítás, hanem a pörgős cselekményvezetés megteremtése volt a cél. Az összkép azért idővel bonyolódik rendesen. Nem válik túlságosan csavarossá, de szépen mutatja be a konfliktus összetettségét. És természetesen az is igaz, hogy a befejezés nagyon stílusos, szimpatikusan tenyérbemászó, már ha létezik ilyen kifejezés.

Morten Tyldum rendezői munkája többnyire átlagosnak mondható. Néha mintha érződne, hogy a direktor nehezen tudja kordában tartani a pörgős dinamikával bíró cselekményvezetést, de nagy gondok nincsenek, persze azt leszámítva, hogy a bevezetésbe ő is belealszik. De amikor rákapcsol a sztori, Tyldum is felveszi a sebességet, és magával ragadó tálalásban prezentálja a szépen fényképezett, rideg norvég környezetben játszódó jeleneteket, miközben szól az ütemes filmzene. Utóbbiról azt lehet elmondani, hogy önmagában hallgatva valószínűleg dögunalom, de a film sodrásában remekül működik. Elsőosztályú aláfestő muzsika, ami nem főszereplő, hanem a pörgésbe belesimuló dallamokkal operál. Na de, most kicsit kanyarodjunk vissza a rendezői munkához, ugyanis Tyldum munkája összességében jó, azonban helyenként egészen zseniális. Érdemes kiemelni a rendező naturalista látásmódját. Ha vérre és trancsírra van szükség, akkor nem finomkodik, hanem mutat vért és trancsírt. Ilyen jellegű képek ritkán akadnak a Fejvadászokban, de amikor igen, akkor a karmester nem kíméli a nézőt. A rendezői munka csúcsa vitán felül a kamionos jelenet, ami annyira, de annyira kemény, főleg kiegészülve az utána következő képsorokkal, hogy hatásától a néző jó ideig köpni-nyelni nem tud.

A színészi játékok makulátlanul hitelesek. A Christopher Walken és Tom Hiddleston keresztezésének eredményeképpen létrejött Aksel Hennie kiválóan hozza a főhőst, pazarul érzékelteti a fennálló helyzet rohamos megváltozásának Rogerre gyakorolt hatását. Synnøve Macody Lund filmográfiájában azóta is ez az egyetlen szerep, de a színésznő munkáján kicsit sem érződik a tapasztalatlanság, ugyanis tökéletes hitelességgel hozza Diana figuráját. Nikolaj Coster-Waldau számára fasza volt a 2011-es esztendő, hiszen a Trónok harca is ekkor indult. A dán színész természetesen remekül helytáll negatív szerepében.

Nem is annyira krimi ez, inkább hasonlít akcióthrillerre. De a lényeg az, hogy akár krimi, akár akcióthriller, a Fejvadászok jó film. 8,5/10.