Nagyon enyhén spoileres!

A pszichológia tudománya gyerekcipőben jár. Ez nem valami laikus kritizálás, hiszen maguk a szakemberek szokták hangoztatni ezt a tényt. A módszerek kezdetlegesek, kísérleti jellegűek, de a hasznosabbnak bizonyuló technikák azért hosszú ideig képesek fennmaradni. A pszichológusról legtöbbünknek egy kis szoba jut eszébe, ahol van egy kanapé, amin ülve a páciens minden gondját baját elújságolja a vele szemben elhelyezett karosszékben ülő, gondosan érzelemmentes arcot vágó szakembernek. Meg persze létezik még számos, rendszeresen megkérdőjelezés célpontját képező módszer, mint például az álomfejtés, a hipnózis, a Szondi-teszt, és így tovább. De mi van akkor, hogyha megszületik egy egészen új módszer, ami képes előhozni a páciensből minden elnyomott feszültséget, rossz emléket, és haragot?

Mi van akkor, ha a pszichózis életre kel?

Frank (Art Hindle) kétségbeesik, amikor hatéves kislánya (Cindy Hinds) hátán zúzódásokat és karmolásnyomokat fedez fel. A férfinak meggyőződése, hogy a sebeket a gyerek pszichológiai kezelés alatt álló, a külvilágtól elzárt édesanyja (Samantha Eggar) okozta, akinek meghatározott időközönként engedélyezik, hogy találkozzon a lányával. Frank nem létesíthet kapcsolatot feleségével a kezelés ideje alatt, ám a sérüléseket látva feldühödik, és követeli a találkozás lehetőségét a nő orvosától, Dr. Hal Raglantól (Oliver Reed). A nemleges válasz után a férfi a fejébe veszi, hogy az orvos forradalmi módszere, az úgynevezett pszichoplazma, káros a páciensekre, és megpróbál bizonyítékot találni, amivel alátámaszthatná elméletét. Ám ekkor váratlan gyilkosságsorozat veszi kezdetét, ami alaposan felkavarja a tényállást.

A forgatókönyv tökéletesen tisztában van azzal, hogy mit is akar közölni a néző felé. Egyik oldalról, a nagyon kreatívan kezelt pszichoplazma-módszeren keresztül, figyelmeztetés születik, miszerint a pszichológia felelősséggel tartozik a páciensek, és azok családja iránt, ezért nagyobb átgondoltsággal, több óvatossággal kéne vájkálni az emberek fejében, így elkerülvén, hogy végeredményben több legyen a kár, mint az eredmény. Egy másik oldalról vizsgálva a film tartalmi rétegét, a szülő-gyerek kapcsolat boncolgatására figyelhetünk fel. Előkerül a szülői felelősség kérdése, az, hogy az otthon tapasztalt sérelmeket a gyermek egész életében magában hordozza, sőt, még a családon belüli erőszak témaköre is megpendül. A végkifejlet szabályosan lehengerli a nézőt, hiszen a szkript elképesztően használja fel a gyilkolászó mutánsgyerekek jelenlétét annak érdekében, hogy egyedi, mély látásmódból mutassa be a düh világát.

Szóval a mögöttes tartalommal semmi gond nincsen, de minden mással már annál inkább. A cselekményvezetés például elképesztően unalmas, de ezt úgy tessék érteni, hogy tényleg ELKÉPESZTŐEN. Hiába jutott el az agyamig a mondanivaló a film nézése közben, egyszerűen szenvedtem, és feszengtem, sőt, még járkáltam is a tévé előtt - pedig utóbbi aztán tényleg nem szokásom -, mert egyszerűen nem tudott lekötni az, amit láttam. A Porontyok történetvezetése felháborítóan vontatott, feldolgozhatatlanul élvezhetetlen, és ismételten leszögezendő, hogy kurvára unalmas. És ez azért különösen szomorú, mert David Cronenberg írta a szkriptet.

Az a David Cronenberg, aki a rendezést is magára vállalta, de ezen a téren úgyszintén kudarcot vallott, mint a cselekményvezetés megkoreografálásakor. Igen, a mester itt még eléggé pályája elején járt, de a Porontyok még ezt a tényt tudomásul véve is borzasztóan amatőr módon van megrendezve. A direktori munkában nincs energia, sem lendület. Cronenberg ezúttal olyan szinten képtelen atmoszférát teremteni, hogy szomorúan kellett tudomásul vennem a tényt, hogy még a háromórás egyetemi közgazdaságtan előadásnak is több hangulata van, mint a Porontyoknak. A gyilkos kisgyermekek a filmbe való bevezetésében, abban, hogy a rendező kezdetben nem akar a kelleténél többet mutatni, van ugyan kreativitás, de valahogy mégsem sikerül megteremteni a félelmetes légkört. A naturális gyilkosságjelenetek némiképp képesek a frászt hozni a nézőre, de ez a hatás is erősen átmeneti. A fináléban pedig a jó öreg David nem képes kihagyni a testhorrort, ami nem is lenne baj, de ez az elem ezúttal annyira fölösleges, és gusztustalan, hogy attól majdnem ráüvöltöttem a tévére. 

A színészi játékok többsége égbekiáltóan pocsék. A "kedvencem" Cindy Hinds, aki annyira lélektelen gyerekszínészi alakítást produkál, hogy ha az alkotók egy bábut tesznek a helyére, azzal is jobban jártak volna. Art Hindle szolgalelkűen felmondja a szövegét, de ha némi érzelemmel is feltöltötte volna karakterét, biztosan megszakadt volna az erőfeszítéstől. Oliver Reed játékában van fantázia, de összességében nézve az aktor munkájának mégis amolyan szarok az egészbe hatása van. Az üdítő kivételt Samantha Eggar produktuma képezi, a színésznő ugyanis remekül építi fel figuráját, a fináléban pedig egyenesen hátborzongató kisugárzást kölcsönöz neki.

Sajnos a Porontyok megdöbbentően gyenge film. Megnézése után szabályosan csodálkozom azon, hogy az ember, aki ezt a filmet írta és rendezte, a későbbiekben olyan mesterműveket szállított, mint a Videodrome, A légy, vagy az Eastern Promises. 4,5/10.