Luc Besson leginkább íróként és producerként van jelen a filmvilágban, és ezen minőségeiben alkot is rendesen, miközben gőzerővel irányítja az úgynevezett Besson-istállót, saját kezűleg összerakott, idézőjeles filmgyárát, amelynek olyan produkciókat köszönhetünk, mint a Taxi, az Elrabolva, vagy a Colombiana. Maga a nagymester viszonylag ritkán ül a rendezői székbe, azonban amikor úgy gondolja, hogy egy-egy produkció megérdemli az ő teljes körű figyelmét, akkor rendszerint magához ragadja a közvetlen irányítást. Az úriember azonban már jó ideje nem tudott igazán maradandót alkotni, gyakorlatilag már nem is számít komoly névnek. Hogy legújabb rendezése, a Lucy, milyen lett, az majd jövő héten kiderül (szerk.: vagyis ezen a héten, csak ezt a posztot még hétvégén készítettem, azért az elírás), de most térjünk vissza egy olyan időszakba, amikor Luc Besson neve még valóban mesterművek címeit juttatta a filmkedvelők eszébe.

Mathilda (Natalie Portman) tizenkét éves kislány, aki a lehető legkevésbé sincsen megelégedve az életével. Pocsék családi hátterének köszönhetően a züllés útjára lép, dohányzik, és kerüli az iskolát. Miután apja drogbalhéba keveredik, az egész családját lemészárolják, ő csak azért ússza meg, mert a vérontás időpontjában éppen vásárol. Hazatérvén hamar kapcsol, és nem fedi fel a rossz fiúk előtt, hogy ő is a családhoz tartozik, ehelyett becsönget az egyik szomszédhoz. Az ajtó mögött tartózkodó Léon (Jean Reno) némi gondolkodás után beengedi a lányt. Mathildának nincs hová mennie, és egy kis rábeszéléssel eléri, hogy Léonnal maradhasson, és arra is ráveszi a férfit, hogy tanítsa meg őt a mesterségére. Az egyetlen bibi az, hogy Léon bérgyilkos...

Luc Besson mesterien vezeti be a címszereplő karakterét a filmbe. Léont láthatatlan, árnyékként suhanó gyilkosként mutatja be. Legyőzhetetlen, halálos veszedelemként. A direktor erőteljes kisugárzással ruházza fel főhősét. És más téren sincsenek gondok a rendezői munkával, ugyanis Besson kegyetlen profin teremt hangulatot. A naturálisan bemutatott családgyilkosságtól kezdve, a két főszereplő közötti kapcsolat prezentálásán át, egészen a csodálatosan kerek végkifejletig uralja filmjét, és egy pillanatra sem veszíti el az irányítást járgánya felett. Besson továbbá remekül dolgozik össze Thierry Arbogast operatőrrel, így kreatív, és izgalmas beállítások születnek, valamint azt sem szabad elfelejteni, hogy a rendező elsőosztályúan használja ki az Eric Serra által szerzett filmzenében rejlő lehetőségeket, hogy általuk még hangulatosabbá tegye az összképet.

A forgatókönyv egy akciófilmes elemekkel dúsított drámát farag a produkcióból. Rendkívül vonzó a film gondolati rétege, már akkor is, ha csak a felcserélt szerepeket vesszük alapul. A Léon, a profi ugyanis egy kiforgatott világot mutat be. Itt a negatív sztereotípia mögött rejtőző alakok a hősök, és a pozitív előítéletet kiváltó szerepekben mozgó figurák a negatív alakok. Ugyanakkor nem beszélhetünk jóról és rosszról. Mert hiába Léon a főhős, ő sem több egy lélektelen, embereket pénzért gyilkoló pszichopatánál. Mathilda pedig azért érdekes, mert benne valami egészen félelmetes energia kezd elburjánzani. Mert érzelemgazdag gyermeki világát az elvakult szeretet és a gyűlölet párosa uralja olyan intenzitással, ami tényleg képe gyilkost csinálni egy ártatlan arcú kislányból. A főgenya Stansfield (Gary Oldman) pedig maga az emberi gyarlóság, fajunk minden kegyetlenségének megtestesülése. A szándékosan eltúlzott karakter pont azt példázza, hogy minden emberben, még a legjobbakban is ott rejtőzik valami sátáni erő, ami ha előtör, akkor kő kövön nem marad körülötte.

Általánosságban véve a Léon, a profi elsősorban arról szól, hogy az ember eredendően rossz. Büdös, mint egy disznó, és képtelen úgy élni, hogy ne döntsön romba maga körül mindent, ami értékes. A családot, a barátságot, a szerelmet, a boldogságot. És egy ilyen elfajzott világban az élet szeretete sem több csupán a haláltól való félelemnél.

A mű legfontosabb vonulata kétségtelenül a Léon és Mathilda közötti kapcsolat alakulása. Néha tragikomikus, máskor pedig komolyan szívszorító az a folyamat, amelynek keretein belül a két figura közelebb kerül egymáshoz. Az érzelmileg túlfűtött, lelkes kislány egyre közelebb férkőzik a látszólag szívtelen gyilkoshoz, akinek az életét egyedül a munkája tölti ki, olyannyira, hogy még írni és olvasni sem tud. Léon igyekszik a maga módján megóvni nem kívánt társát, akit fokozatosan egyre jobban megkedvel, mert érzi, hogy a kislány, még ha hosszú időbe telik is, de képes lesz őt megtanítani az élet szeretetére.

Jean Reno kiválóan mutatja be a bérgyilkolásnak élő Léon figuráját. Tökéletesen érzékelteti a karakter profizmusát, ugyanakkor azt az éretlenséget is, amivel a ölésen kívül minden máshoz viszonyul. A színész akkor is kifogástalanul helytáll, amikor komoly érzelmeket kell produkálnia. Natalie Portman élete első nagyjátékfilmes szerepében vérfagyasztóan hiteles, olyannyira, hogy azóta is csak a Fekete hattyúban volt képes überelni itt bemutatott teljesítményét. És ez természetesen azért különösen nagy szó, mert a színésznő tapasztalatlan kisgyerekként alakított óriásit. Reno és Portman párosa elképesztően jól mutatja be a két főhős között alakuló, különleges kapcsolati elegyet, hiszen pazar összedolgozásuk által egyszerre látunk megszületni egy apa-lánya kapcsolatot, egy őszinte barátságot, és egy plátói szerelmet. Gary Oldman élete egyik legjobbját nyújtja a főgonosz szerepében. A színész valóban vérfagyasztó, ijesztő, gonosz kisugárzással ruházza fel figuráját.

A katartikus fináléban és a kiváló zárásban egy reményteli jövő halványan pislákoló, de kétségtelenül jelenlévő fénye tűnik fel az alagút végén, és igazság szerint Besson ennél jobban nem is zárhatta volna le meghatározó mesterművét. 10/10.