Beütött a krach. 1929. október 29. Egy világ omlott össze. Tőzsdeügynökök hullottak az égből, és emberek százezreinek álmai foszlottak semmivé. Lecsúszás, káosz, hirtelen jött szegénység, és nyomor. Napról napra való túlélés vette kezdetét. A szerencsétlenek korgó gyomorral álltak sorba a munkáért, miközben otthon vacogtak a nők és a gyerekek, mert a fűtést kikapcsolták. Az emberek sírtak, üvöltöttek, rettegtek, és magukba roskadtak. Elhagyta őket a remény.

És azt tudjátok, hogy mit csinált Jim Braddock a szegénységgel, a nyomorral, a kilátástalansággal, és a reménytelenséggel, miután végleg kifogyott az imákból?

Szarrá verte őket.

Az igaz történet főhőse, Jim Braddock (Russell Crowe) nagyreményű bokszoló a tőzsdeösszeomlás előtt, ám amikor beüt a baj, pillanatok alatt elveszíti mindenét, és 1933-ban már lélekölő nyomorban él feleségével (Renée Zellweger) és három gyermekükkel. Jim mindent megtesz annak érdekében, hogy túléljék a vészterhes időket, ám rövidesen elérkezik az a pont, ahonnan minden jel szerint már nincs lejjebb. Azonban ekkor a főhős menedzsere, Joe Gould (Paul Giamatti) szerez egy meccset, és így kezdetét veszi valami egészen megindító folyamat. Jim Braddock visszakapja ökölvívói engedélyét, és úgy a családjáért, ahogy több ezer éhező, és síró emberért indul háborúba, hogy bebizonyítsa: A remény hal meg utoljára.

Ha Ron Howard nem ebben a filmben nyújtja pályája legnagyszerűbb rendezői munkáját, akkor én egy beszélő kutyaszar vagyok. A direktor olyan mélyen viszi bele a nézőt az igaz történet mögött rejtőző, lángoló érzelmek világába, hogy az már szinte emberfeletti teljesítményre vall. Salvatore Totino operatőrrel összedolgozva a direktor erőteljes atmoszférával körítve prezentálja az amerikai kisemberek összeomló világát. A fényképezés a film első felében szürke, dinamikusan élettelen, mintha a holtak birodalmában, egy fagyos pokolban járnánk. Elfogyott a remény, nincs kiút. Aztán Jim megnyeri azt a bizonyos meccset, és kisüt a nap. Igen, Howard eltünteti a fagyot, a vacogást, a hóesést, és helyette jó időt varázsol a kamera elé. És ahogy halad előre a történet, a rendező úgy árasztja el a nézőt a dicsőséges küzdelem, a halált megvető bátorság, és a hamvakból való feltámadás hangulatával. Mert Jim megtalálta a reményt. Rájött, hogy még létezik, és megragadta.

Howard és Totino a bokszjelenetekkel is keményen odavágnak, ugyanis a direktor kiváló koreográfiáit az operatőri munka maximális kreativitással kelti életre. A meccsek a film többi részétől eltérő atmoszférával rendelkeznek. Vér, izzadtság, és minden erőt felemésztő küzdelem uralkodik ezekben a képsorokban, miközben olyan erővel csattannak az ütések, hogy még a néző koponyája is belehasad. A boksz egy veszélyes sport, és Howard tökéletesen érzékelteti, hogy a Halál ezúttal tényleg ott ácsorog a szorító mellett. Áll, és munkára vár. Nemcsak azért, mert a mű fináléját szolgáltató, kiváló minőségben összerakott végső ütközet minden egyes ütése magában hordozza az esetleges végzetet, hanem azért is, mert előzőleg Jim valóban úgy búcsúzkodik a családjától, mint aki háborúba megy. Mert tényleg háborúba megy. Olyan ütközetbe vonul, ahonnan talán soha többé nem tér vissza.

A forgatókönyv egyfajta létező Rocky Balboaként mutatja be a főhőst. Jim Braddock ugyanis egy világért küzd. Generációk reményéért harcol. Egy kilátástalanság, éhezés, és nyomor által uralt világban veszi fel a kesztyűt, hogy szembeszálljon az esélyekkel, a lenéző kritikákkal, és a jóval fiatalabb, és erősebb ellenfelekkel. A kisemberek mind felsorakoznak mögé, a meccset közvetítő rádióadás szól az otthonokban, a kocsmákban, és a templomban is, a lelátókon pedig egy emberként üvölti a közönség a főhős nevét. A főhősét, aki egy valóságos veszedelem ellen száll harcba, a végső, nagy ellenfél ugyanis az a Max Baer (Craig Bierko), aki nem csupán egy nagyképű nehézsúlyú bajnok, hanem az embereket ért szörnyű csapások szimbóluma. Jim jól tudja, hogy akár bele is halhat a boksz világába való visszatérésbe, épp ezért van szüksége felesége támogatására. És ezt meg is kapja, hiszen Mae Braddock a filmen valaha látott egyik legfantasztikusabb női karakter, amelynek hatását csak tovább fokozza az igaz alap ténye. Egy elképesztően erős, mérhetetlen mennyiségű kitartásról tanúbizonyságot tevő asszonyt ismerünk meg a női főszereplő személyében. Egy nőt, aki soha, egy pillanatra sem fordul el a férjétől. És természetesen Joe Gouldról sem feledkezhetünk meg, hiszen ő is együtt harcol Jimmel, a ring mellett állva ő is ugyanúgy bekap minden ütést, amit a főhős nem tud kivédeni. Ugyanúgy izzad, ugyanúgy szenved, ugyanúgy vérzik, még akkor is, hogyha az ő vére szabad szemmel nem látható. Igazi bajtárs, rendkívül szimpatikus karakter!

Volt idő, amikor nem kedveltem Russell Crowet, mert valamiért úgy gondoltam, hogy nem jó színész. Ma már nemigen tudom megmondani, hogy mi volt eme múltbéli attitűdöm kiváltó oka, de az biztos, hogy egy ideje már egyik kedvencemként gondolok az aktorra. Nem is emlékszem, hogy láttam-e tőle valaha is rossz alakítást (és régebben mégsem tartottam jó színésznek, szóval érdekes egy idióta vagyok, az biztos...). Pályája során Crowe kiválóbbnál kiválóbb játékokat prezentál, amelyeknek egyik kiemelkedő darabja A remény bajnokában nyújtott alakítása. A főszereplő maximálisan azonosul karakterével, és maradéktalanul hiteles, lehengerlően érzelemgazdag játékot produkál. Renée Zellweger szintén lenyűgöző, érdekesnek tartom, hogy nem jelölték Oscarra itt nyújtott produktumáért, mert megérdemelte volna. Akár még a díjat is. Akit viszont jelöltek, az Paul Giamatti, és a színész meg is érdemli az ajnározó dicséretet, mert valami eszméletlenül hiteles az első számú férfimellékszerepben. Még Craig Bierkot érdemes megemlíteni a gárda tagjai közül, hiszen a színész ügyesen hozza tenyérbemászó, szinte már gonosz karakterét.

A remény bajnoka megkérdőjelezhetetlenül mestermű, a Rocky Balboa után a legnagyszerűbb sportfilm, amit valaha láttam. Már nagyon régen nem találkoztam ennyire kiváló mozgóképpel. Mert ez még a 10/10-en belül is 10/10!