Alapvetően bennünk van a hanyatlás tényének ismerete. Igyekszünk sikereket elérni, próbálunk a lehető legboldogabban élni, és igyekszünk másokat is boldoggá, büszkévé tenni. De valahol mélyen tudjuk, hogy hiába küzdünk egymagunk jelentéktelen életében, és hiába győzedelmeskedünk saját, mások által még csak nem is észlelt háborúinkban, mert egyszer az egésznek vége lesz. Mert a civilizált társadalom egésze fénysebességgel száguld lefelé a lejtőn, és lesz egy pont, amitől kezdve már minden mindegy lesz, mi pedig a Pokol kapujában találjuk magunkat. A hanyatlást, a tömeges elzüllést, és a végső pusztulást elhozhatja a globális felmelegedés, valamilyen természeti katasztrófa, esetleg egy újabb világégés, vagy a világgazdaság végleges összeomlása. Richard Linklater azonban nem az előbb sorolt verziókat mutatja be, hanem egy azoknál sokkal kézenfekvőbbet, egy sokkal egyértelműbbet.

A drog verzióját.

Bob Arctor (Keanu Reeves) egykor boldog családapa volt, de mára züllött drogossá vált, aki néhány hasonló beállítottságú haverjával él az egykori családi fészekben. Azonban nem véletlenül lett belőle drogfüggő, hiszen Bob valójában beépített ügynök, de a szigorú szabályzat miatt ezt rajta kívül csak a legfelső körökben tudják. Miközben a drog, az extrém módon brutális, és minden korábbi szernél addiktívabb H-anyag szépen lassan tönkreteszi a lelkét és az elméjét, meglepő utasítást kap a felettesétől. Önmaga, és alteregójának drogos haverjai után kell nyomoznia...

A Philip K. Dick alapján íródott forgatókönyv mához hét évvel későbbre helyezi a történetet, konkrét esztendőt nem nevez meg. Ez azért nagy ötlet, mert így nem lehet majd ráfogni a műre, hogy nem váltotta be jóslatát. Lehet, hogy tíz év múlva fogod megnézni, de a történet akkor is a hét évvel későbbi jövőben fog játszódni, a mű 2006-os bemutatásától függetlenül.

A mély gondolati réteg alapját a drog ízléses túlmisztifikálása adja. Ahogy a főhős is elmondja a film elején: H-anyag. H, mint hanyatlás, H, mint hasadás, H, mint halál. A drog itt nem csak egyszerűen módszeres önpusztítás, hanem még annál is több. Egy jelkép. A halál, a visszafordíthatatlan pusztulás szimbóluma. Az emberek gyakorlatilag magára, a halálra szoknak rá, és ez az üzenet bizony piszkosul erős fajsúllyal ruházza fel a filmet.

A beépített ügynököket kötelező komoly szabályzat, és az átgondolt szigorúsággal működő rendszer jól példázza a felső körökből érkező,  az egyénre nehezedő nyomást. Azt, hogy a nagyok játékában mind csak eszközök vagyunk, sakkbábuk csupán, amelyek az óriások partiján töltenek be fontos, vagy kevésbé fontos szerepet. És az omladozó, önmagából lassacskán teljesen kiforduló világban új látásmód születik. Új halottakat, és új élőket ismerünk meg. Élő halottakat, és halott élőket.

A szkript a komoly gondolati töltet mellett nem szolgáltat elegendő cselekményt. A Kamera által homályosan eléggé eseményszegény mű. A sztorivezetés főtémáját a drogosok paranoiája adja meg, és az üldözési mánia bemutatása valóban hiteles, és tényleg ijesztő, de az összkép valahogy mégis olyan, mintha a történet egy helyben toporogna. Az utolsó húsz perc kivétel, hiszen a film végén eléggé bepörögnek az események. Bob, a mű minden tartalmát magában foglaló, önértékelő, kiválónak minősíthető nagymonológjával kezdődik a finálé, és innentől nincs is megállás egészen a stáblistáig.

A film különleges animációs technikával, úgynevezett rotoscoping-módszerrel készült. A lényeg az, hogy a stáb elkészítette az összes felvételt élőszereplős formában, majd az így megkapott jeleneteket az animátorok átszínezték, úgy is mondhatjuk, hogy ráhúztak egy plusz animációs réteget a filmre. És Richard Linklater pontosan tudja, hogyan kell kihasználni ezt a technikát, nyilván nem véletlenül választotta filmje elkészítésének ezen módját. A rotoscoping kiválóan érzékelteti a drogosok szétcsúszó világát, az elfolyó színeket, a rendszertelennek, nem e világinak ható képeket. És persze, ott vannak a rotoscopinggal megvalósított kreatív ötletek, mint például a meglehetősen hülye névvel rendelkező maszkafander, ami a mű egyik legnagyobb húzása, vagy a bűnöket olvasó, dimenzióközi lény, és az egyéb drogos hallucinációk.

Linklater a színészvezetést is a rotoscopinghoz alkalmazkodó módon szervezi meg, és érzésem szerint túljátszásra ösztönzi a gárda tagjait. A kissé eltúlzott gesztikuláció, és a különösen aktív arcjáték párosa jobban kihangsúlyozza a színészi játékokat, az aktorok munkáját kiemeli az animációs köntösből. Így érződik, hogy Keanu Reevesnek nagyon jól sikerül megfognia karakterét, és képes pazar hitelességgel prezentálni a főhős személyének, és világának hanyatlását. A fontosabb mellékszerepekben olyan nevekkel találkozunk, mint Robert Downey Jr., Woody Harrelson, és Winona Ryder. A prímet egyértelműen Harrelson viszi, aki kiválóan mutatja be a paranoiás drogfüggőt, de Downey Jr. is jó az állandóan okoskodó Barris szerepében, és Winona Ryder sem rossz.

Graham Reynolds színvonalas, az elgondolkodtató tartalom hatását erősítő filmzenéjével válik teljessé a Kamera által homályosan nyújtotta élmény. Richard Linklater műve lehetne cselekményesebb, az igaz, de ugyanakkor az is tény, hogy üzenetét maximális hitelességgel adja át, és a rotoscopingnak köszönhetően jobban megmarad az emlékezetünkben, mintha hagyományos módon értelmezett élőszereplős filmként próbálna meghódítani bennünket. 8/10.