A pankrátorkarrierje során The Rock néven híresült el az a Dwayne Johnson, aki már egy jó ideje filmes pályáját építgeti nagy hévvel. Minden túlzás nélkül el lehet mondani, hogy az izomkolosszus egész szépen összerakta a mozis karriert. Néhány kisebb szerep után A skorpiókirállyal került először komolyabban a nézők látóterébe, a későbbiekben pedig volt G.I. Joe, részesévé vált a Halálos iramban-franchisenak, rohant a bosszúért, és szerepelt a Pain&Gain-ben is. Ezúttal, Brett Ratner irányítása alatt, Herkulest kelti életre. De nem azt a Herkulest, akire számítottunk...
Hogy az előző mondatban mire utalok, az a film első tíz percében kiderül, de aki esetleg nem akarja előre tudni, az ne olvasson tovább, mert lehetetlen nem elspoilerezni, ha érdemben akarok írni a produkcióról.
Herkules (Dwayne Johnson) legendája szerte az ókori görög világban elterjedt, és mindenki jól ismeri a történetet, miszerint egy félistenről van szó, akinek Zeusz az apja, és aki 12 halálos próbát állt ki. Többek között legyőzte a Hidrát, felnyársalt egy óriásvadkant, és letépte az oroszlánkirály állkapcsát. Azonban ez mind kamu. Herkules valójában egy bivalyerős zsoldos, aki kiválóan ért a harchoz, és társaival egyetemben jó pénzért hajlandó megoldani mások problémáit. A legendát ők maguk kezdték el építeni, miután rájöttek, hogy így nagy hatást képesek gyakorolni az emberekre. Ókori manipuláció, EZAZ! Miután a trák uralkodó, Cotys (John Hurt) felbéreli őket, Herkulesnek és bandájának rohamtempóban kell felállítania egy ütőképes hadsereget földművelőkből, és árusokból, mert a gonosz hadúr, Rhesus (Tobias Santelmann) már közeledik.
Kezdeném a film legnagyobb pozitívumával, ami nem más, mint a Herkules-legenda nem várt, kreatív átértelmezése. Ez a manipulációt magában foglaló, új látásmód rendkívül érdekessé teszi a sztorit. A nézőt nemes egyszerűséggel felcsigázza a tudat, hogy nem azt fogja látni, amire számított. Nem tudja, hogy jobb, vagy rosszabb lesz-e a vártnál a végeredmény, de mindenesetre máris feljebb tornázza magát a mozifilmben, mert az alkotók piszkosul kíváncsivá tették. És igen, ezáltal mondanivalóval is gazdagodik a produkció. A téma a legendák fontossága, az erőt adó mítoszok létjogosultsága, a tény, hogy az embereknek igenis kell valami, amiben hinni tudnak. Ezen túlmenőleg a film azt is kimondja, hogy bárkiből lehet hős, aki ezt el is hiszi magáról, és bárki képes legendává válni, ha mindörökké megmarad a mítosz mögött rejtőző, valós igazságként. És persze ne feledkezzünk meg a szörnyetegekről sem, akik ezúttal az ember félelmeit szimbolizálják. És ami a legjobb, az az, hogy ezt az ügyesen kigondolt üzenetcsokrot nem erőltetett, hanem hatásos tálalásban adja át a forgatókönyv.
A forgatókönyv, ami a cselekményvezetés terén már korántsem nyújt kimagasló teljesítményt. A film első negyed órájában rendesen mérgelődtem, amiért egy ilyen fércmű drága másfél órát vesz el az életemből. A történetvezetés vontatottan építi az eseményláncolatot, a percek unalomban telnek, és a vászonról ötlettelenség sugárzik. Egy ideig. Mert ahogy haladt előre a mű, úgy kezdtem egyre jobban érdeklődni a történések iránt. Való igaz, hogy kicsit sok a duma, és a cselekmény gyakorlatilag teljes egészében sablonokból épül fel, teljesen kiszámítható, de ennek ellenére mégis tudunk izgulni Herkulesékért, a gonoszt úgy istenigazából képesek vagyunk gyűlölni, a fináléban pedig engedünk a csábításnak, és végre teljes mértékben átadjuk magunkat a műnek. Ráadásul színesítőelemként jelen van egy paródiaféle humorvilág, ami nekem kifejezetten bejött. Nem egy nagy durranás, igazából csak mosolyogni lehet rajta, röhögni nem, de jó, hogy benne van a filmben, mert gazdagítja az élményt.
Brett Ratner kiválóan rendezte meg a filmet. A direktor elsőosztályú beállításokat álmodott meg, amelyek segítségével izgalmassá teszi az összképet. Harcjelenetből elég kevés van (meg amúgy a film egésze is lehetne hosszabb), de ami van, az pazar koreográfia keretein belül kel életre. A küzdelmek változatosak, és nagyon, de nagyon látványosak. Itt meg kell említeni a CGI-t is, ami szintén igazán szép a Herkulesben. A szörnyek jól néznek ki, a farkasok pedig tényleg veszedelmesek. Dante Spinotti operatőr is remek munkát végzett, csodálatos tájképekkel színesíti az összképet, és a harcjelenetek hangulatát is sikerül felfokoznia. Nincsen kamerarángás, amiért nagy plusz pont jár. Ja, és persze a kentaurok kidolgozása is csillagos ötös (aki látta a filmet, érti). A díszletvilág, és a világítási megoldások is ütősek, nagyban hozzájárulnak mű hangulatához... Már amikor hozzájárulnak, mert időnként a készítők mintha megfeledkeztek volna róla, hogy különböző technikai megoldásokkal érdekesebbé tehetnék a filmet, és amikor ez a helyzet áll elő, akkor máris érezzük, ahogy az unalom pengeéles karmai bekúsznak a bőrünk alá.
Dwayne Johnson nem alkot nagyot, de hozza azt, amiért leszerződtették erre a szerepre. Hozza a tesztoszteroncsászárt, a legyőzhetetlen izomállatot, a megfékezhetetlen Sziklát (akár elhagyta már ezt a nevet, akár nem). És nem, arcjátékába nem csempész a minimálisnál több érzelmet, de ez annyira nem is izgatja a nézőt, mert Dwayne Johnson laza, és Dwayne Johnson kemény, és Dwayne Johnson legyőzhetetlen. Szóval tökéletesen mutatja be azt, amit el is várhattunk tőle. John Hurt kiválóan hozza karakterét, persze aki ebben előzetesen kételkedik, az valószínűleg nem tudja, kiről van szó. A különböző mellékszereplők is szépen helytállnak, kimagaslóan rossz alakítást nyújtó színészt vagy színésznőt nem tudok megnevezni. Ja, és Ingrid Bolsø Berdal remekül mutat az amazonszerkóban.
Tény, hogy a Herkules sablonos, kiszámítható, és időnként kifejezetten unalmas, de ahogy halad előre a játékidő, úgy ragad egyre jobban magával, és végül kifejezetten pozitív élménnyel hagyhatod el a mozitermet. Velem legalábbis így volt. 7,5/10.
