Mindannyian szoktunk hazudni. Néha azért, hogy így bújjunk ki valamilyen nem kívánt kötelesség alól, néha azért, hogy olcsóbban megússzunk valamit, amit elkövettünk, néha pedig azért, hogy hasznot húzzunk. Az intelligensebbek remekül feltudják használni a hantázást manipulációhoz, átveréshez, megtévesztéshez. És persze van aki az élvezetért kamuzik, mert egyszerűen jól csinálja, hitelesen. És ha még a munkájában is feltudja használni ezt a tehetségét, az az abszolút királyság. Aztán előbb-utóbb rájön, hogy ezáltal az emberi mocsok leggusztustalanabb rétegét erősíti, és igyekszik megváltozni. Tom Shadyac vígjátéka legalábbis valami ilyesmiről szól.
Fletcher (Jim Carrey) menő ügyvéd, megszállott, és tehetséges hazudozó, nem mellesleg pedig borzasztó apa. Kisfia, Max (Justin Cooper) azonban felnéz rá, és mindig hajlandó még egy esélyt adni. Amikor a férfi a munkára hivatkozva (de valójában szex miatt) kihagyja a kissrác ötödik születésnapját, Max azt kívánja, hogy apja egy teljes napig ne hazudhasson. A kívánság természetesen teljesül, Fletcher pedig élete leghosszabb napjával néz szembe, ami végül hasznosnak bizonyul, hiszen a férfi végül rájön, hogy mi is az igazán fontos az életében.
Az alapötlet nincs túlbonyolítva, annyi az egész, hogy egy születésnapi kívánság kivételesen valóra válik. Hogy miért, hogyan, és ki által, azzal nem foglalkozik a szkript. Viszont ez annyira nem is zavaró, hiszen az így előálló alapkoncepció sokkal jobban foglalkoztatja a nézőt. A forgatókönyv elég sokat ki is hoz a cselekményből, viszont közel sem annyit, mint amennyit a sztoriban rejlő potenciál engedett volna. Mert tény, hogy a Hanta Boy szórakoztató, és vicces. De az is tény, hogy lehetne még szórakoztatóbb, és még viccesebb. A kényszerű igazmondásból még millió fergeteges poén kisülhetett volna. Persze, ismét hangsúlyozom, hogy akad bőven röhögnivaló momentum a filmben, egyszerűen csak az az érzésed közbe, hogy fetrengeni akarsz, fulladozva vihogni, ám a Hanta Boy csak a kellemes, jókedvű nevetgélésig enged eljutni.
Aztán még azt is fontos megemlíteni, hogy a játékidő meglepően rövid, mindössze 80 percet ölel fel, és így kapkodóvá válik az összkép. Lehetett volna még szaporítani a perceket, például a jelenlévő gondolati réteg mélyítésével. Ugyanis az apa-fiú kapcsolaton túl megjelenik a filmben a felnőttek hazug világának, és a jogi szakma kényszerű mocskosságának témaköre is. Egyszer meglepő hirtelenséggel vált át a produkció erőteljes drámai atmoszférába, de sajnos ilyen tényleg csak egyetlen alkalommal fordul elő. Ráadásul a végén már idegesítően blőd hülyeségek érkeznek, amelyek taccsra vágják a finálé hangulatát. Nem is értem, hogy gondolták azt a lépcsős üldözést, kész baromság...
Jim Carrey brillírozik a főszerepben. Az Ace Ventura mellett talán ez a legjobb filmkomikusi alakítása. Elképesztő változatossággal használja gumiarcát, minden poént százszor viccesebbé tesz őrült tálalásával, ráadásul nagyon, de nagyon lelkesen hozza a főhőst. Öröm nézni ezt a palit, mint mindig! A mellékszereplők említést sem érdemelnek.
Egész jó kis vígjáték ez, de az nagyon zavaró benne, hogy az alkotók kétségbeejtően keveset hoznak ki az alapkoncepcióból. Viccesnek vicces, de nem fergeteges. Tartalmasnak tartalmas, de mégsem gondolkodtat el igazán mélyen. Szóval amolyan könnyed, délutáni műsorsávos élmény. Jó film, de lehetett volna nagyszerű is. 7,5/10.
