A függőség témaköre viszonylag gyakran ihleti meg a leleményesebb forgatókönyvírókat és rendezőket. Tény, hogy elsősorban inkább a drog szokott központi témául szolgálni, hiszen ez kínálja fel a legtöbb lehetőséget. Ékes példák előbbi állításomra Darren Aronofskytól a Rekviem egy álomért, Danny Boyletól a Trainspotting, és Terry Gilliamtől a Félelem és reszketés Las Vegasban, hogy csak a legjobbakat említsem. Mike Figgis 1995-ben azonban valami egészen mást, és mégis nagyon hasonlót választott filmje fő mozgatórugójaként: Az alkoholizmust. A John O'Brien regényéből készült produkció bizonyítja, hogy habár az alkoholizmus témaköre egy filmhez kevés lehetőséget ad, mégis csak átható, megrázó élményt képes nyújtani, még ha nem is olyan makulátlanul, mint a fent említett mesterművek.

Ben Sanderson ( Nicolas Cage ) elveszíti állását nem sokkal azután, hogy felesége a gyerekükkel együtt elhagyja őt. Már ő maga sem emlékszik, hogy az asszony azért hagyta-e el, mert inni kezdett, vagy pont azért kezdett-e inni, mert egyedül maradt. De valójában mindez már nem érdekli. Legalábbis addig nem, amíg kellő, azaz irdatlan mennyiségű pia fűti belülről. Az alkoholizmus legmélyére süllyed, ahogy kijózanodik, rázni kezdi a hideg, remeg, kiveri a víz, még a nevét sem tudja aláírni a csekken. Miután lehetetlen élete végleg kilátástalanná válik, Las Vegasba utazik mindössze egyetlen céllal: Halálra inni magát.

A film maradék másfél órája pedig ezzel is telik. Ben iszik, és iszik, és aztán tovább iszik, hogy legyen ereje még többet inni. Nyilván Figgis is érezte, hogy ennél azért kicsit több kell a cselekménynek, így pedig megkapjuk Sera ( Elisabeth Shue ) szálát, ami hamar összefolyik Ben önpusztító történetével, de azért végig megmarad önálló mozdulatsorként is. Sera prostituált, akit a stricije állandóan terrorizál. A nő utálja magát, leginkább azért, mert képes szeretni és élvezni ezt az életet. A forgatókönyv beleesik abba a hibába, hogy Shue történetének túl nagy hangsúlyt ad, miközben pedig végig sugallja, hogy a tényleges főszereplőnk Ben, akitől viszont van, hogy tíz percre is meg kell válnunk. Persze ez nem változtat Figgis kiváló rendezésén, ami igazán kiemeli a filmet a tucatprodukciók tengeréből. A rendező valamelyest hasonló képi világot produkál, mint amilyet láthattunk már Gilliamnél is. Valószerűtlenné, látomásszerűvé teszi a film világát, ám közben végig érzékelteti a valóság fenyegető közelségét is, ami a kijózanodás pillanatában rögtön lecsap a főhősre. Az alkoholista szándékos, borzalmas, élvezetes szenvedése végig letaglózóan megbotránkoztató, és egyszerre lenyűgöző. Egy olyan embert látunk, akivel nem akarunk a valóságban találkozni, akit nem tartunk magunkhoz méltónak, aki ellenszenves, de ugyanakkor felnézünk rá, amiért képes minden hidat felégetni maga után. Valósággal fűrészi brutalitást kelt az érzés a nézőben, amikor látja, ahogy Ben egy szuszra, levegő nélkül felhajtja az egész üveg töményet, aztán, a pár másodperces néma kétségbeesés után, a volán mögött üvölti haragját a világra. Egy olyan embert látunk, aki gyakorlatilag nem is létezik. Valaki, aki az egykori Ben Sanderson testében tombol, és szabadulni próbál. Nincs előélete, se jövője. Egyvalami várja: A halál.

Nicolas Cage Oscar-díjas alakítása valóban egészen elképesztő. Arcjátéka magával ragadó, vagy ahol kell, visszataszító. A valóságtól napról napra egyre jobban elszakadó szerencsétlen alkoholmámoros gyötrelmeit pazar hitelességgel mutatja be. Egész bő érzelmi skálát játszik végig a színész, tehetségének különböző hasznosítható elemeit a legjobb alkalmakkor kihasználva. Ha kell kétségbeesik, máskor gúnyolódik, tiszta szívből örül annak, hogy részeg lehet, viszont ahogy kijózanodik, kétségbeesik, félni kezd, hamarosan pedig hatalmába keríti a rettegés, hiszen - gondolja - mi lesz, ha nem tud időben kellő mennyiségű italt összeszedni. Elisabeth Shue karaktere kell a filmbe, bár sajnos az önálló szál nagyon fölösleges volt, sokat elvesz a filmélményből. Kissé olyan érzés a prosti önálló cselekményszálát nézni, mintha éppen reklámszünet lenne a film közben. Ettől függetlenül a színésznő igazán hiteles.

Természetesen Shue történetére kényszerből volt szükség, vagy legalábbis ezt őszintén remélem, hiszen maga az alkoholizmus nem elég egy csaknem kétórás film játékidejének kitöltéséhez, ebből kifolyólag pedig sokszor érezzük túlnyújtottnak, kissé vontatottnak a látottakat, gyakran unatkozunk. Sajnos hiába kiváló a rendezés, hiába jön át a mélységes tartalom, a Las Vegas, végállomás sokszor untatja a nézőt. Leginkább ezért lesz csupán 7/10 a végértékelés.