Danny Boyle a legsokoldalúbb filmrendező, akivel valaha találkoztam. Míg a legtöbb direktornak megvannak a maga stílusjegyei, egy idő után automatikusan rájuk ismerünk, addig ez az angol úriember rendszeresen más műfajban mutatja meg tehetségét, és a módszerei is nagyban különböznek egyes filmjeinél. Ennek köszönhetően láttunk már tőle piszok erős atmoszférával rendelkező zombifilmet ( 28 nappal később ), gyönyörű, tartalmas sci-fit ( Napfény ), vagy éppen megható drámát ( 127 óra ). Első sikeres áttörését azonban egy olyan zsánerben érte el, amelyben nagyot alkotni tényleg csak a legjobbak tudnak. Nevezzük ezeket a műveket nemes egyszerűséggel drogos filmeknek. Boyle a Trainspottingban egy rohanó, kíméletlen, beteg, rothadó, heroinfüggő világot mutat be egy olyan karakter szemén keresztül, aki a józanságot hírből sem ismeri, de pont ettől lesz a figura zseniálisan összetett. Ő Renton, akit a mindig lenyűgöző ( de itt különösen ) Ewan McGregor kelt életre.

Renton egy Edinburgh-i mocsoktanyán tengeti húszas éveit, kőkemény heroinfüggő, akárcsak a haverja, akit a többiek nemes egyszerűséggel csak Beteg Fiúnak becéznek ( Jonny Lee Miller ). Elzüllött, érzelmileg zavart, önmaguk árnyékaként élő fiatalok ők, akik - legalábbis saját véleményük szerint - a lehető legrosszabb helyre születtek. Minden adagot az "Ez lesz az utolsó" felkiáltással lőnek be, viszont egy idő után túl sok lesz az utolsó dózis, a környéken elszabadul az AIDS, kegyetlenül csak azt megtámadva, aki mindössze egyszer, bánatában próbálta ki a cuccot, Rentonnak pedig az égvilágon semmi baja sem lesz. Rendszeres kitörési kísérletek következnek ezután, küzdelem a talpra állásért, de a múlt, és a régi "jó" barátok mindig rátalálnak, és visszarántják a bűnözés egyre mélyebb bugyrai felé.

Többrétegű társadalomkritika, mély tanulmány a drogfüggőségről és a bűnözésről, pusztuló emberi személyiségek bemutatása. Ez mind a Trainspotting. Irvine Welsh regényéből John Hodge varázsolt forgatókönyvet, és ezt nagyon jól tette, hiszen a cselekmény végig lendületes, nem ül le, mire beleunnánk egy-egy jelenetbe, már robog is tovább a film, a nézőnek szusszanásnyi időt sem adva. A züllés különböző, egymásból következő fokozatait jól érezhetően láttatja velünk a szkript. A kezdetben piti drogos megdug egy kiskorú lányt, egy idő után túladagolással kórházba kerül, majd pedig felfüggesztett börtönbüntetést kap rendszeres tolvajlásért. Később, akárcsak a mániákus depresszió esetében, megfigyelhetünk egy kis emelkedést, de utána hősünk visszazuhan az alvilág mocskába, mire észbe kap, egy több tízezres drogüzlet kellős közepén találja magát. A végső menekülés keserű, de azért biztató. A pörgős, tartalmas narráció segít teljesen eligazodni a cselekmény forgatagában, és hangot ad a film társadalomkritikájának.

Boylenak valami megfoghatatlanul egyedi atmoszférával sikerült feltöltenie a történetet. A legemlékezetesebb képsor kétségtelenül Renton túladagolást követő vajúdása, a pokoli látomásokkal. Persze a drogfüggő anya tejétől szörnyű halált haló kisbaba látványa is örökre beleég a néző szemébe, és a főhős fátyolos, semmit meg nem értő tekintete is szimbolizálja a film üzenetét: Egy menthetetlenül romló, drogfüggő világ történetét, ami ellen lehet küzdeni, de megszabadulni belőle nem. Az ember kénytelen lealacsonyodni arra a szintre, hogy a pénzért és a drogért mindent megtegyen. Brian Tufano fakó, élettelen színekkel dolgozik a direktor keze alá. Megmutat egy olyan dimenziót, egy leginkább csak a drogosok fejében létező világképet, ahol biztos, hogy nem akarnánk élni. Boylenak remekül sikerül átadnia azt az érzést, miszerint az egész film, minden, ami a játékidő alatt történik, csak egy morbid drogos rémálom, de rendszerint ráébreszt minket arra is, hogy márpedig ez a valóság, vannak ilyen életek.

McGregor élete első komolyabb alakítását nyújtja. Itt még sehol sem volt Obi-Wan, A sólyom végveszélyben, vagy A sziget főszerepe. Habár a színész arcát azóta világszerte megjegyezték, 1996-ban a nézők nagy többsége nagy valószínűséggel egyáltalán nem várta tőle ezt a filmvilág és Mcgregor karrierje szempontjából is meghatározó alakítást. De ő megcsinálta! Azóta egyik szerepében sem tudott még csak a közelébe sem érni Renton életre keltésének, legközelebb talán az I love you Phillip Morrisban járt. A mellékszereplőgárda remekül asszisztál a színésznek, a leginkább kiemelendő a pszichopata Begbie figuráját életre keltő Robert Carlyle.

A Trainspotting egy zseniális rendező, és egyaránt egy tehetséges színész első nagy dobása is, melyben a nézőhöz már majdnem érinthetően közel kerül a drogfüggők világa, és a produkción egyértelműen érezhető, hogy ihletforrásként szolgált Darren Aronofskynak. És utóbbinál nagyobb dicséret nem is kell.