Ha már tegnap egy könnyed Rachel McAdams-filmről volt szó, akkor most jöjjön egy egészen másfajta darab a színésznő eddigi munkái közül. McAdams ugyanis 2012-ben Brian De Palma drámai felhangú krimijében kapott szerepet Noomi Rapace szereplőtársaként. De Palma neve nyilván ismerősen cseng a filmkedvelők számára, hiszen az úriember fénykorában olyan fantasztikus rendezéseket tett le az asztalra, mint a Carrie és A sebhelyesarcú. A Gyilkos vágyak azonban nem áll be a remek De Palma-produkciók sorába, pedig a potenciál megvan benne.

Christine (Rachel McAdams) egy jól menő reklámügynökség vezetője, amúgy pedig egy manipulatív, aljas picsa, aki mindenkit kihasznál maga körül. Isabelle (Noomi Rapace) sokáig nem veszi észre ezt, és a kelleténél jóval tovább tartózkodik főnöke bűvkörében, ám amikor Christine a magáénak tulajdonítja az egyik ötletét, végre észhez tér, és felveszi a kesztyűt. Ahogy a két nő között erősödik a feszültség, úgy lesznek egyre beláthatatlanabbak a várható következmények.

Brian De Palma csinált már rendkívül hosszú, de mégis elképesztően ütős előjátékot, hiszen emlékszünk még a Carriere, amely mű játékidejének nagy része a végső robbanás előkészítéséről szól. A rendező elképesztő módon fokozta a feszültséget 1976-os művében, és én valami hasonlót vártam volna a Gyilkos vágyaktól is. A 100 perces mű ugyanis az első egy órában csupán megalapoz a cselekmény lényegi részének. Bemutatja az okokat, az indokokat, a két központi karakter viszonyának alakulását. Forgatókönyvírói szempontból nincs komolyabb gond ezzel a szakasszal, azonban a rendezés rémesen jellegtelen. De Palma nem találja meg a megfelelő hangulati tölteteket, és ha a brillírozó színésznők nem segítenék ki, valószínűleg mély álomba ringatná a nézőt. De Palma nem képes fokozni a feszültséget, és azt is megmondom, hogy miért nem. Azért nem, mert nem hajlandó lecsapni a saját maga által adott magas labdát. Magas labda alatt a filmben meg-megpendülő erotikus vonulatot értem. Ott van végig, jelen van, de a rendező egyszerűen nem használja ki. Pedig a feszültséget ebben a filmben egyértelműen erotikus oldalról kellett volna megragadni, De Palmának szégyenlősködés és óvatoskodás helyett oda kellett volna csapnia. Elképesztően erőteljes, tüzes, és dinamikus erotikus thriller is lehetett volna ebből az alapötletből.

A forgatókönyv remekül építi fel a történetet és a karakterek közötti kapcsolatokat a játékidő hatvanadik perce tájékán befejeződő előkészítő szakaszban. Ezután egy krimiszál veszi kezdetét, ami tulajdonképpen nem rossz, szépen a helyükre kerülnek a részletek, de a kiszámíthatóság eléggé gajra vágja az összképet. Viszont amikor gyengül a szkript, akkor erősödik a rendezői munka. De Palma valamelyest magára talál a játékidő utolsó félórájában, és sikerül megkoreografálni néhány valóban ütős jelenetet, ráadásul összejön egy hangyányi szürrealizmus is, ami színesíti a produkciót. Aztán a végén De Palma már szimbolizálgatni kezd, majd elvágja a filmet, ráadásul elképesztően rosszkor, és hagyja, had gondolkozzunk azon a bizonyos ikertestvéren.

A színészi játékok egészen elképesztőek. Persze, eddig is tudtam Rachel McAdamsről, hogy fantasztikus tehetség, ahogy Noomi Rapace is bizonyított már, de azért ilyen szintű parádézásra nem számítottam. McAdams remekül hozza Christine aljas, manipulatív, egyenesen gonosz karakterét. Ridegséggel, szívtelenséggel tölti fel a figurát, és jól érzékelteti a gátlástalanságot is, ami miatt Christine idővel kifejezetten ijesztővé válik. Mindehhez hozzájön a színésznő elképesztően erőteljes szexuális kisugárzása, ami még úgyis hatásos, hogy Brian De Palma cseszik kihasználni. Noomi Rapace azért elmarad kolléganőjétől, de ez nem is csoda, hiszen karakterében kevesebb lehetőség rejlik, mint Christineben. Azért nem kell félteni a svéd színésznőt sem, maximálisan odateszi magát, nagyot alakít, rengeteg energiát hoz ki figurájából. Külön-külön ilyenek. De együtt hogyan működnek? Fantasztikusan. McAdams és Rapace között valami elképesztő energia feszül, ami majd szétrobban minden egyes közös jelenetükben. Abszolút megmentik a filmet. Külön-külön is, és együtt is. Mindkét színésznő lenyűgöző teljesítményt nyújt.

De Palma írt egy jó, bár nem tökéletes forgatókönyvet, aminek elszúrta a megrendezését. A direktor nem találja meg a megfelelő hangot, nem meri kihasználni a történetben rejlő erotikus vonulatot, így rendezői munkájának összképe eléggé jellegtelenre sikeredik. Ezen valamelyest javít az utolsó félórában, ám a befejezéssel aztán megint belerúg saját magába. Na de nézzük a dolgok jó oldalát, hiszen Rachel McAdams parádézik, és Noomi Rapace is fantasztikusat alakít. A két színésznő miatt meg kell nézni ezt a filmet, még akkor is, hogyha összességében nem egy nagy durranás. 6/10.