Vegyünk egy papot. A rend kedvéért tisztázzuk, hogy olyan csuhásról van szó, aki valóban komolyan veszi hivatását, szívvel-lélekkel hisz Istenben, és mindent megtesz azért, hogy nyájának tagjait érdemben segíteni tudja. A pap, aki a gyóntatófülkében ülve mindent meghallgat, mindent magához vesz, és az összes elhangzott mondatot, minden szörnyűséget magában hordoz élete végéig. Mert átvállalja a bűnösöktől a mázsás terhek súlyát, amelyeket cipelve rója végül a tengerpartot és az utcákat. De eközben végig kihúzza magát. És végül ő lesz az, aki megfizet mások bűneiért.

John Michael McDonagh olvasatában legalábbis mindenképpen...

James atya (Brendan Gleeson) egy Isten háta mögött élő kis ír közösség papjaként éli mindennapjait. Egy gyóntatás során a túloldalon ülő, ismeretlen férfi halálosan megfenyegeti az atyát. Azt mondja neki, hogy egy hét múlva, vasárnap, végez vele lent a parton. Ezt követően pedig kezdetét veszi ez a bizonyos egy hét, napokra bontva. James atya a kis települést járja, mindenkit meghallgat, és igyekszik hasznos tanácsokat adni, miközben egyre feszültebbé válik, ahogy közeledik a vasárnap. Ráadásul hamarosan a fenyegető jelét adja, hogy tényleg nem viccelt a gyóntatófülkében.

Megvallom őszintén, hogy kezdetben kissé vontatottnak éreztem a forgatókönyvet. Ettől meg is ijedtem, mert tudniillik, hogy eléggé vártam már, hogy láthassam ezt a filmet, és nem akartam csalódni. Fontos itt megjegyeznem, hogy ez a történet tulajdonképpen párbeszédes jelenetekből, tulajdonképpeni epizódokból tevődik össze. Mintha egy egybevágott antológiát néznénk. A játékidő első harmadában kissé zavart, hogy a mű a vártnál kevésbé cselekményesebb, de aztán ezek a bizonyos párbeszédek kegyetlenül magukkal ragadtak. Elképesztő, hogy McDonagh mennyire természetesen, és őszintén beszél komoly dolgokról, ráadásul a szkript nem kevés témát érint. A teljesség igénye nélkül leírom, hogy szó esik a háborúról, az öngyilkosságról, a gyilkosságról, a nők elleni erőszakról, a kiüresedésről, a szeretetről, az egyház anyagiasságáról, a papi magatartásról, a vétkek súlyáról, a részvételről, az apai felelősségről, és az apa-lánya kapcsolatról is. És nem érezzük soknak a tartalmat. Nem, mert McDonagh minden felvetett témáról röviden értekezik, ám velősen beszél, véleményt mond, érvel, de ugyanakkor gondolkodásra is sarkall. Képes megcsinálni a bravúrt, és elérni, hogy filmje valóban sokmindenről szóljon, és minden témáról mondjon is valami hasznosat. Nem csak jártatja a száját, hanem beszél is vele. Értelmesen, intelligensen, földhözragadtan, emberien, természetesen, szimpatikusan.

McDonagh rendezői munkája is elismerésreméltó. Még el sem kezdődött igazán a film, de a helyszínválasztás máris lenyűgözi a nézőt. A hűvös ír vidék könnyen elragad, a maga ridegségében késztet csodálatra, és alázatra. Remek az operatőri munka, elsőosztályúak a beállítások, a zenei aláfestések pedig lehengerlően hangulatosak. McDonagh színészvezetése megerősíti a forgatókönyv természetes, földhözragadt közlésmódját, ugyanis színészeivel nem játszat el grandiózus jeleneteket, inkább az általános, mindennapinak ható beszélgetésekre helyezi a hangsúlyt. Nem próbál letaglózni, sokkalta inkább akar elgondolkodtatni. Hozzá kell még tenni, hogy valami egészen zseniális az, hogy a rendező alig észrevehetően, de mégis hatásosan itatja át művét iróniával és mélabús humorral. A finálé valósággal elképesztő. Most sem azért, mert grandiózus, vagy nagyszabású lenne, hanem azért, mert minden tragédiája ellenére nyugodt, természetes, szép kisugárzással bír.

Brendan Gleeson megérdemelne egy Oscar-jelölést lenyűgözően részletgazdag játékáért, maximális átszellemüléséért, és csodás hitelességéért. A színész egyetlen pillanatra sem zökken ki, végig James atyaként van jelen, és tökéletesen adja át a karakter kiábrándultnak ható attitűdjét (a világból van kiábrándulva, Istenben azonban feltétel nélkül hisz), és kissé ironikus világszemléletét. Az atya lányát Kelly Reilly alakítja, aki egészen szépen helytáll Gleeson mellett, és természetességgel hozza a figurát. Itt van még Aidan Gillen is, aki azonban annyira Kisujjt játssza, hogy az már egyenesen kínos a Trónok harcát ismerő nézőknek. Valahogy nem illik az összképbe a színész túlságosan teátrális alakítása. 

Hál' Istennek már a játékidő harmincadik percének tájékán nyilvánvalóvá vált a számomra, hogy a Kálvária mégsem lesz csalódás. Maradandó hatású, ritka tartalmas mű. 9/10.