Zenei album kritikája következik. Na, ilyet sem olvashattatok még nálam, ám most ennek is eljött az ideje. Kezdjük mindjárt egy különös ellentmondással! Létezik ugye "A Rock örök és elpusztíthatatlan!" tétel, ám sokan mégis a kemény zene haldoklásáról beszélnek, mondván, hogy nincsenek méltó utódai a letűnőben lévő Nagyoknak. Ehhez két dolgot fűznék hozzá: Egyrészről azoknak a bizonyos Nagyoknak egy jelentős része még egyáltalán nincs letűnőben. Persze, nyilvánvaló, hogy Ozzy, az Iron Maiden, a Motörhead, és a többi öreg banda ideje lassan lejár, de példának okáért a Metallica, vagy a Nightwish még bőven tombolhat akár évtizedekig is. Másrészről pedig az utánpótláshiányról alkotott teóriákkal sem tudok egyetérteni. Vannak már hosszú ideje működő, rendkívül ütős fiatal bandák, így Finnországból a '97-ben útjára indult Children of Bodom, vagy a még régebb óta zúzó Sonata Arctica, de Skandinávián kívül is találkozhatunk komoly, erejük teljében lévő nevekkel, ott van például a Bullet for my Valentine. A magyarországi színtérre most nem térnék ki, mert azt regénnyi terjedelemben tudnám ajnározni. Inkább maradjunk a külföldieknél, azokon belül is egy egészen új bandáról legyen szó, név szerint a The Pretty Recklessről. Az erőteljes, headbangeltetésre teremtett banda énekesnője az a Taylor Momsen, akinek brutális erejű szexuális kisugárzásához képest csupán fantasztikus hangi adottságai mérhetőek. És fogadjunk, hogy van köztetek olyan, aki nem tudja, hogy nem is olyan régen, 2000-ben, ő keltette életre A Grincs című film női főszerepében látható kislányt, Cindy Lout. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy rendkívül érdekes, de kétségtelenül pozitívan értékelhető öndefiniálás ment végbe a lány életében. A zenekar nemrég hozta ki második nagylemezét, amely a Going To Hell címre hallgat. Lássuk, milyen lett a feltörekvő csapat új anyaga, számról számra!
A már korábban nyilvánosságra hozott nyitódal kéjes nyögdécseléssel indul, és ez már rögtön félreérthetetlenné teszi, hogy miről is fog szólni a nóta. Az erőteljes riffekkel, egyszerű, de pörgős témákkal operáló, zúzós track a refrén előtt hirtelen lassul be. Ez rendkívül ügyes húzás, különösen akkor, hogyha a "When you're young you always take what you can get" kezdetű strófát is figyelembe vesszük, hiszen ezzel a jól eltalált módszerrel sikerül sejtelmessé tenni az összképet. A Momsen nyers, erőteljes hangján megszólaló, mocskos képeket és fantáziákat felvonultató dalszöveg pedig rendkívül szórakoztató, és magával ragadó, de bizonyos szemszögből nézve akár még elgondolkodtatónak is nevezhetjük.
2. Going To Hell
Az album legismertebb daláról van szó, amelynek közel fél éve bemutatott klipje (amelyben Taylor testhezálló, szégyenteljes fantáziáimat mindig beindító bőrruciban feszít) valószínűleg minden valamirevaló rock/metal rajongóhoz eljutott. Az elképesztően ütős, és gatyarepesztően kemény gitártémákon túl a dalszöveget emelném ki elsősorban, ami a "Don't bless me, father, for I have sinned" nyitánnyal máris nyilvánvalóvá teszi, hogy itt egyfajta antigyónásról lesz szó. A katolikus egyház felé irányuló kemény beszólás mellett a nóta főleg arroganciáról, nagyképűségről, önzőségről, modern értelemben vett eretnekségről, és az ezekből következő, büszkén vállalt elkárhozásról szól. A pogóparadicsomként operáló zárófutamba pedig szabályosan szerelmes vagyok.
3. Heaven Knows
Témailag kétségtelenül hasonlít a Going To Hell-re, ám ezúttal kimarad az egyházgyalázás, helyette könnyedebb, laza rock 'n' roll-dallamoknak, és klasszikus módon rockos énektémáknak örülhetünk. Nem is lehetne ennél jóízűbben dalolni lázadásról, középiskolai züllésről, és káros szenvedélyekről, gondosan szemen köpve minden intő jelet, szülői rendreutasítást.
4. House On A Hill
Az album első fajsúlyosabb dala, ami akusztikus bevezetővel indul, majd a refrénre megérkeznek az elektromos gitárok is, amelyek nagyívű, a korábbi számokhoz képest nem annyira durva témákkal adnak aláfestést ehhez a kétségtelenül egyedi módon gyönyörű nótához. Fantasztikus, szinte könnyfakasztó az a melankolikus hangulat, ami a remekül megírt dalszövegből árad, ráadásul ezúttal énekesnőnk is elővette lágyabb hangfekvését, amit kifejezetten nyugtató hallgatni. A téma a teljes boldogságnak az elmúlásban való kiteljesedése, és a biztonságérzetet adó tudat, miszerint az összes kín és fájdalom véget ér egyszer.
5. Sweet Things
Sajnos ezúttal egy unalmasabb darabról vagyok kénytelen megemlékezni. A Sweet Things által felvonultatott, amúgy kreatívan megírt, horrorisztikus képekhez szolgáló zenei támogatás egyetlen fantáziadúsabb része a valóban izgalmas vezető gitár riff, ám a dal többi témája fájdalmasan semmilyen lett. Kissé monoton az egész, és ezen a meglepetésszerűen felhangzó férfiének sem változtat.
6. Dear Sister
Az egy percet sem haladja meg eme dal hossza, de ennél nem is kell több idő erre az egyszerű, kétstrófás, érezhetően rendkívül személyes témához. A szövegből csak úgy süt a bűntudat, ami a választott út büszke vállalásával áll ellentétben, de ugyanakkor a két kép párosul is, és ennek köszönhetően valóban elgondolkodtató költeményt tehetünk magunkévá.
7. Absolution
Egyszerű, de tulajdonképpen ütős négy és fél percről van szó. Ha fülem nem csal, ezúttal is befigyel az akusztikus gitár, de mielőtt még meggyőznénk magunkat, hogy valamiféle western-témát fogunk hallani, rendesen bepörögnek az akkordok, és kialakul a következő, erőteljes hard rock nóta. A szöveg ezúttal a gyorsan múló idő kihasználására szólít fel, és egyfajta szarni kell mindenkire! hangulatot áraszt magából. Nem kiemelkedő, de azért jóféle darab.
8. Blame Me
Lassúbb nótáról van szó, a szöveg pedig amolyan magába roskadós téma. Az elpazarolt lehetőségek világa kerül előtérbe, és az utánuk maradt üresség, céltalanság kap nagy hangsúlyt, mindettől pedig kétségtelenül eléggé szomorú az összkép. Az elveszített útról, kihagyott ziccerekről szóló szöveghez alkalmazkodva Momsen éneke eléggé flegma, nemtörődöm hangvételű, és ez nagyon illik ehhez a trackhez.
9. Burn
Ez a gyönyörű akusztikus dal olyan hatást gyakorol a hallgatóra, hogy az szinte érzi, ahogy a lángok égetik a bőrét, és nincs menekvés. A lírai én ezúttal olyan személy, aki képtelen tanulni saját hibáiból, és a következmények lángjai már olyan szinten szétterjedtek, hogy már a halál is benne van a pakliban. Magával ragadó nóta, Taylor Momsen lenyűgözően erőteljes hangját pedig csak dicsérni lehet. Ez az album egyik olyan dala, amelynek hallgatása közben kirázott a hideg.
10. Why'd You Bring A Shotgun To The Party
Kifejezetten kiemelendő a dobjáték ebben a dalban, hiszen gyakorlatilag összetartja a (nem véletlenül) géppuskagolyók módjára szétszóródó, és mindenfelé romboló, rock 'n' rollos gitártémákat. Szöveg szempontjából egy rendkívül erős, polgári felháborodást és elégedetlenséget sugárzó rendszerkritikával találjuk szembe magunkat, ami tényleg csodálatraméltóan kreatív.
11. Fucked Up World
Fantasztikusan fasza dobtéma vezeti be a nótát, ami amúgy az egész album egyik leglazább darabja. Az elbaszott világ minden elbaszott dolgának bűnös élvezete árad, és megfertőz, de te hagyod magad, mert tetszik ez az életérzés, ne is tagadd! A szőke istennő éneke ezúttal igazán mocskos, Taylor szinte hányja a szavakat, de ez a stílus nagyon is illik ehhez a dalhoz. (A Rihannának való jóízű beszólás külön kiemelendő).
12. Waiting For A Friend
Gyönyörűségesen szép dal ez, bús merengés magányról, világfájdalomról, börtöncellaként funkcionáló elméről, és arról a bizonyos, várva várt barátról. Mélyre jutott a lelkembe ez a csodálatos, akusztikus téma. Momsen a korábbiaktól teljesen eltérő hangszínnel varázsolja el a hallgatót, éneke már-már angyali. Ez az anyag másik hidegrázós darabja.
Innentől pedig röviden az album különböző kiadásaihoz tartozó bónusznótákról lesz szó.
13. Kill Me
Az egész album talán legmocskosabb daláról van szó, telis-tele önpusztítással, és napról napra való túléléssel. Mindeközben jól működik a nyers riffeket váltó, popzenés beütésű refrén, hiszen így a nóta összképe igazán változatos lesz végül. Ezt a dalt amúgy már jó egy éve közzétették.
14. Going To Hell - Élő akusztikus verzió
Nem rossz átirata a címadó nótának, de azért a keményebb verzió sokkal nagyobbat üt. Ez az akusztikus kissé fantáziátlan zeneileg. Az azonban tény, hogy Momsen éneke csontig hatol.
15. Sweet Things - Akusztikus verzió
Nem annyira unalmas, mint az eredeti változat, de még mindig messze van az elvárt színvonaltól.
16. Only You
Ezt a darabot a Frankenweenie betétdalaként is hallhattuk. Laza szerelmes nótáról beszélünk, összességében kétségtelenül magával ragadó track. A szöveg színvonalas, és ügyesen reflektál Tim Burton stop motion-csodájára.
Összességében elmondhatjuk, hogy a The Pretty Reckless második nagylemezének legjobban sikerült dalai a címadó Going To Hell, a House On A Hill, a Burn, és a Waiting For A Friend, de a többi nóta is jó, kivéve a Sweet Things című darabot, ami sajnos eléggé unalmasra sikeredett. A teljes anyag azonban mindenképpen kiad egy erőteljes 8,5/10-es értéket.
Hát így sikerült az első albumkritikám! Hogyha tetszett a cikk, és szívesen olvasnátok hasonlót, akkor írjatok nyugodtan albumokat - újakat és régieket egyaránt lehet - amelyekről szívesen olvasnátok ilyen jellegű kivesézést. Csak, ha lehet, akkor pop, meg rap, meg ilyen hip-hop hülyeségeket ne küldjetek, mert nincs olyan isten, ami képes lenne rávenni, hogy olyat végighallgassak.
