Kérte: jackass99

Az a bizonyos átmeneti időszak tizenéves korban, amikor az ember keresi az útját, a jövőjét, a céljait. Ez a korszak, ami az öndefiníció jegyében telik. Ezek az évek képezik az ember életének legnehezebb szakaszát. Lelki és mentális értelemben legalábbis mindenképpen. Aki már volt középiskolás, nyilvánvalóan jól ismeri a massza, az agyhalott birkacsorda jelenségét. Amikor az adott korszak által teremtett divathullámok felé tendálva a fiatalok egy nagy egésszé összemosódva, bután és értelmetlenül sodródnak a hangadók irányába, hogy a különböző drogok és az alkohol mámorában élvezzék, hogy egy cseppet sem különlegesek. Azonban mindig vannak a folyóból kiemelkedő sziklák, fiúk és lányok, akiken az ár megtörik. Tulajdonképpen az sincs kizárva, hogy mindenki képes változtatni attitűdjén attól függően, hogy az adott szituációban milyen környezet veszi körül. Egyszer jellegtelen csepp a tengerben, máskor pedig masszív szikla, ami nem hagyja, hogy a víz elsodorja. John Hughes rendezését leginkább azért érdemes megnézni közel harminc évvel a bemutatása után, mert általa tökéletesen érződik, hogy habár a főáram jóformán évről évre változik, és a divat, aminek jegyében rohan a birkacsorda, mindig más, az alapvető embertípusok, a meghatározó egyéniségek mindig ugyanazok maradnak.

Szombat van, de az amerikai kisváros iskolaépülete még sincsen zárva. Ugyanis ez az az idő, amikor a hét folyamán súlyos kihágást elkövetett diákokat berendeli az intézmény vezetősége, hogy az egész napot a könyvtárban ücsörögve, bűneiken töprengve töltsék. Kezdetben unalmasnak ígérkezik a büntetőnap, azonban a srácok rövidesen beszélgetni kezdenek, és ez az első lépés afelé, hogy egy egészen mély, egyszerre megrázó és felszabadító kirándulást tegyenek önmaguk, és egymás lelki világába, valamint korosztályuk problémáinak, és gyötrelmeinek tárházába.

Valóban az egymástól minden téren nagy mértékben eltérő karakterek adják meg a Nulladik óra esszenciáját. Itt van Brian (Anthony Michael Hall), a szürke kisegér, az okostojás, a kitűnő tanuló, aki kénytelen kiközösítve tölteni iskolai mindennapjait. Jelen van a rózsaszín buborékban élő, kissé elkényeztetett szép lány, Claire (Molly Ringwald) is, akinek habár egy rakás szar az élete, nem hajlandó tudomást venni a problémákról, helyette inkább álmodozik. A másik lány, Allison (Ally Sheedy), az antiszociális, bezárkózó, feketébe öltözködő, ijesztő vonalat képviseli. Ő a furcsa lány. Természetesen itt van a sportoló, az izompacsirta, a szépfiú, Andy (Emilio Estevez) is. Azonban a legfontosabb figura, talán nem véletlenül, a deviáns, a lázadó, a bűnöző, John Bender (Judd Nelson).

Lenyűgöző, ahogy ezek a nagyon különböző személyiségek egymásnak feszülnek, ahogy a srácok fokozatosan beférkőznek egymás pajzsai alá. Jelenetről jelenetre szabadulnak fel a különböző mélyen, vagy nem is feltétlenül annyira mélyen rejlő indulatok, félelmek, és a tizenévesek világát uraló, őrjítő bizonytalanság. Ahogy jelen van a kettősség is. Az egyik pillanatban megy a lazulás, a szórakozás, a következőben pedig jön a sírás, a vallomástétel, az önfeltárás. Ahogy az zajlik egy középiskolás fiatal életében. Nevetés után sírás, aztán megint nevetés. Felszínre kerül a jövőtől való rettegés, a megfelelési kényszer által képezett súly a vállon a szülők, a tanárok, és a többi gyerek árnyékában. Félelem az egyéniség elvesztésétől, az önmagam kifejezés jelentéktelenné válásától. Az állandó lelki és emocionális létbizonytalanság rendszerint előjön a párbeszédekben, miközben a feszültség, a harag, és a boldogság utáni vágyakozás alkotta koktél marja a szereplők lényét. De időről időre folyamatosan előkerülnek az apró örömök, a humorosabb szituációk, a lazább jelenetek, hiszen a gimnazisták élete nemcsak bizonytalanságból áll, hanem felületes, de kétségtelenül hasznos szórakozásból is. Hughes továbbá ki-kikacsint a felnőttek világa felé is, kifejezetten érdekes például az a párbeszéd, amit a gyerekeket felügyelő tanár folytat a takarítóval az alagsorban.

John Hughes rendezői munkája is elismerésreméltó, különösen az, ahogy a direktor hangulatot teremt. A vágást az operatőri munkát, a fantasztikus filmzenét, és a tökéletesen kiválasztott betétdalokat felhasználva dinamikussá teszi a sztori kettősségét. Az egyik pillanatban még hagyja, hogy a néző belesüppedjen a mély lelki tartalom áradatába, a fajsúlyos párbeszédek keltette, csontig hatolóan érzelmes örvénybe, a következőben pedig már pörög, ugrál, jól érzi magát, és igyekszik tudatni, hogy az élet nem csak fájdalomból és szenvedésből áll, hanem azokból az apró örömforrásokból is, amelyeket mindenkinek kötelessége megragadni, ha élni is, és nemcsak túlélni akar.

A színészi játékok kiemelkedőek. Judd Nelson egészen remek a lázadó Bender szerepében, alakítása maradéktalanul hiteles. Emilio Estevez is kifejezetten jól helytáll a sportoló szerepében, a színész által prezentált betépett tombolás például a film egyik legemlékezetesebb jelenete. A prímet azonban egyértelműen Molly Ringwald viszi, aki lenyűgözően mutatja be, ahogy a saját kis rózsaszín világában élő Claire jelenetről jelenetre egyre mélyebben ássa bele magát saját lelki világába, és az ott rejtőző problémákba.  

És amikor a filmet záró utolsó percekben megérkezik az a különös, nem várt felszabadultságérzet, és amikor a focipályán átgyalogoló Bender a magasba emeli az öklét, érezzük az általános, de mégis fontos tanulságot: Hiába áll még sok csata az ember előtt, hiába van még hátra rengeteg leküzdendő akadály, az aktuális győzelemnek mindig, minden körülmények között örülni kell. 10/10.