William Friedkin 1973-ban filmtörténelmet írt. Meglehetősen ritka ugyanis, hogy egy horrorfilm eljusson az Oscar-ceremóniáig, azonban Az ördögűzőt 10(!) kategóriában is jelölték, és köztük volt A legjobb film is. Kettő szobrot sikerült behúznia végül a produkciónak, az egyiket a forgatókönyvért, a másikat pedig a hangért. Azóta önálló zsáner képződött a horror műfaján belül az ördögűzéssel, a démoni megszállással foglalkozó produkciók által. Ám a nagy mestermű óta nem gyakran találkozunk igazán minőségi produkcióval. Akad néha egy Ördögűzés Emily Rose üdvéért, vagy egy Démonok között, hiszen ezek például színvonalas produkciók voltak, de Az ördögűzőhöz viszonyítva ők sem képesek labdába rúgni. Idén az Ördögűzés Emily Rose üdvéért és a Sinister című műveket is jegyző Scott Derrickson próbálkozott (újra) a témával. Ráadásul sikerült egy nagyobb nevet is megszereznie filmjéhez.
Avagy Eric Bana halállaza, kivéve akkor, ha Sátánt talál a levesében...
Egy egészen kicsit spoileres az írás, de azért nem vészes.
A természetesen minden részletében színigaz történet főhőse a munkájának élő, családját elhanyagoló zsaru, Sarchie (Bana), aki pályafutása során már látott jónéhány válogatott szörnyűséget, ám most élete leghátborzongatóbb ügye vár rá. Minden egy átlagos családi perpatvarral kezdődik. A háborús veterán férj egyszer csak bekattant és megverte az asszonyt. Ezután jön az állatkert, ahol az egyik pillanatról a másikra megháborodó édesanya az oroszlánkifutó előtt elterülő árokba hajította saját gyermekét, most pedig habzó szájjal a The Doors dalszövegeit mormolja. És ha ez még nem lenne elég, egy család is bejelentést tesz, akik a nappaliban alszanak, mióta a pincében mozognak a tárgyak. Miután kiderül, hogy a három eset között összefüggés van, és képbe kerül a rejtélyes festő, Santino (Sean Harris), Sarchienak lassacskán el kell fogadnia a tényt, hogy minden szkepticizmusa ellenére a valódi gonosz létezik, és nagyban dolgozik. A rendőr végül a jezsuita pappal, Mendozával (Édgar Ramírez) szövetségben indul a sötét erők ellen.
Fene nagy divatja van mostanában ezeknek az igaz történeten alapuló horrorfilmeknek. Ez leginkább csak marketingfogás, de annak már kissé unalmas. Ettől az aspektustól én most el is vonatkoztatnék, és a sztorit kizárólagos írói munkaként elemezném. A játékidő első felében a cselekmény leginkább egy természetfeletti krimire hajaz, és a filmnek ezen első fele egészen remekre sikeredett, mármint ami a történetvezetést illeti. A számos elszórt részlet szépen fokozatosan nagy egésszé áll össze, miközben mi könnyedén belefeledkezünk Sarchie nyomozásába, hiszen a tálalás érdekes és változatos. Azt mondjuk kiemelném, hogy habár a részletek szépen összeállnak, azért akad egy kivétel, hiszen a The Doors a sztorihoz fűződő kapcsolatára nem tudtam rájönni. Mintha Jim Morrisonék csak véletlenszerűen lettek volna beleszőve a szkriptbe. Eme krimiskedő etap után hajszás-üldözéses jópofaság következik, és itt egy kissé vontatottá válik a cselekményvezetés, de azért nem vészes a helyzet. A fináléban pedig természetesen érkezik az ördögűzés, ami a forgatókönyv szempontjából semmi extrát nem nyújt, bár annyit azért kiemelnék, hogy a jelenet rendkívül részletgazdagon van megírva. A Sarchie múltjából felbukkanó rejtélyes mellékszál plusz drámai feszültséget visz a sztoriba, és az írók (Scott Derrickson és Paul Harris Boardman) a játékidő haladásával ügyesen teszik egyre jelentősebbé ezt a vonulatot. Meglepő módon akad néhány óvatosan poénkodós jelenet is a filmben, és még meglepőbb módon ezek működnek is.
A karakterek remekül vannak kidolgozva. Sarchie alapvetően szkeptikus beállítottsága részletesen van felépítve, ugyanakkor Mendoza alakja is átgondolt kivitelezésben kel életre. Mindkét figurának jó a háttértörténete, és amikor néhány párbeszédes jelenetben ez a két karakter egymásnak feszül, akkor igazán minőségi perceknek lehetünk tanúi.
A rendezői munka erősen felemás. Az a helyzet, hogy Derrickson egész ügyesen teremt hangulatot, jól használja a filmzenét, és összerak néhány remek beállítást is. A félelemkeltéssel azonban komoly gondok vannak. Derrickson filmje képes magával ragadni, de ha van már egy egészen kicsi tapasztalatod is a horror műfajával, akkor nem lesz képes komolyabban befosatni. Van néhány hirtelenségre alapozó ijesztés, ez oké, de a húsod alá hatoló, a lelkedet erőszakoló, felzaklató rettegés nincs jelen. A finálé azonban igazi mestermunka, Derrickson elképesztően dinamikus, és igazán hatásos ördögűzést rakott össze.
Az operatőri munka (ami Scott Kevan nevéhez fűződik) néhol egész jó, máskor azonban borzalmas. A lépcsőházi bunyó például katasztrofálisan van filmezve. Ellenben a Sean Harrisen alkalmazott maszkmesteri, jelmeztervezői, és sminkes munka egészen kiválóra sikeredett.
Eric Banával mindig is volt egy nagy problémám. Méghozzá az, hogy Bana jó színész, de nagyon ritkán választ az alkatához és a kisugárzásához illő figurákat. Sarchie karaktere határesetnek mondható, ez most még épphogy jól állt az aktornak. Édgar Ramírez nem jó. Korrekten felmondja a szövegkönyv ráeső részét, de nem színészkedik hozzá. A fináléban jobban odateszi magát, de alakításának összképén ez már nem változtat. Sean Harris nagyon jó Santino szerepében. A színész kevés teret kap, de amikor rajta a sor, akkor parádézik.
Hogy aztán a valóságban mindez miként esett meg, arra ne legyünk kíváncsiak, inkább örüljünk annak, hogy Scott Derrickson egy egész jó kis horrort rakott össze, amiben több a thriller, mint a horror, és több a krimi, mint a thriller, sőt, néhol még viccelődnek is. Fasza. 7,5/10.
