Sajnos negatív csalódásból is jutott idénre, ráadásul nem csak öt darab. Viszont ebben a listában összeszedtem azt az öt filmet, amik tényleg kicsapták nálam a biztosítékot, annyira alulmúlták az elvárásaimat. Hangsúlyozom, hogy egy produkció kivételével egyáltalán nem rossz filmekről van szó, csupán olyanokról, amik messze elmaradtak attól, amire számítottam tőlük. A rangsorolás alapját a csalódás mértéke adta, értelemszerűen az első helyezettben csalódtam a legnagyobbat.
5. Skyfall
Sose voltam nagy James Bond-rajongó. Nemrég ugyan megpróbálkoztam a széria időrendben való végignézésével, de már a Sean Connery-szakasznál elvéreztem. Az eddigi Craig-filmek sem nyerték el a tetszésemet, viszont a Skyfall előzetesei maradéktalanul meggyőztek arról, hogy végre eljött az idő a jég megtörésére, végre egy igazán jó 007-es mozit láthatok. És ha az egész film olyan lenne, mint a játékidő utolsó bő félórája, ez így is történt volna. Ám a finálét megelőző kétórás fárasztó, unalmas, idegesítő nyögvenyelés egyszerűen megviselt mentálisan. Az a tipikus érzés fogott el, hogy a drága másodpercek elpazarolva peregnek le élettartamomból, miközben semmi értelmeset nem csinálok, csupán egy dögunalmas filmet bámulok.
Hogy mire is számítottam nyáron, mikor megnéztem Josh Trank munkáját, arra már nem is nagyon emlékszem. Annyit viszont tudok, hogy szkeptikus voltam a filmmel kapcsolatban, nem igazán hittem benne. Erre ámultam és bámultam, miközben a Cloverfield óta megszületett legjobb ál dokumentarista filmet néztem. A szuperhős téma szokatlanul reális értelmezése, remek jellemrajzok, a kézi kamera tökéletes használata, biztoskezű rendezés, és Dane DeHaan pazar játéka jellemzik a produkciót.
Ben Affleck a remekül sikerült 
Tarantino valami elképesztő módon tud írni. Ha belegondolunk, korábbi sikeres filmjei is egytől egyig a lenyűgöző szövegkönyv miatt lettek végső soron kiválóak. A Django elszabadulban azonban eddig soha nem látott szószaporítást, maratoni hosszúságú dialógusokat csodálhatunk, amelyeket Tarantino maximális profizmussal csűr és csavar, mintha csak azt mondaná ezekkel a lenyűgözően stílusos mondatokkal: Én nem filmrendező vagyok, csak egy egyszerű filmrajongó. Persze, nem szabad szó nélkül elmenni az ismételten bemutatott tisztelgés előtt, mely ezúttal a western műfajt célozza meg.
A csodálatos Pókembernek gyakorlatilag minden egyes alkotóeleme magasan túlszárnyalta az elvárásaimat, így a főszereplők által nyújtott alakítások is. Kiváltképp igaz ez Emma Stonera, aki A szuperhős barátnője című elég egyedi szerepkört olyan fantasztikusan valósítja meg, amire még nem volt példa a hasonló mozikban. A karakterbe alapból is kockázatosan sok bizalmat helyez a forgatókönyv, viszont Stone végig magabiztosan, profi módon áll helyt.
Hiszen ez a film elsősorban a hiteles színészi játékok miatt nagyon jó. A főszereplő Logan Lerman kétségtelenül élete eddigi legjobbját nyújtja, hihető érzelmekkel tölti fel a karaktert. Emellett pedig tökéletesen érzékelteti a tizenéves fiú zavart, kétségbeesett mentális és lelki világát.
Nagyon kíváncsian vártam, hogy hét év Ments meg! után tud e még Leary más karaktert is hozni, vagy csak Tommy Gavint adaptálja Stacy kapitány bőrébe. Nem így tett, és habár a karakter nem túl komplikált, hülye aki nem érzi, hogy a kevés neki jutó játékidő ellenére mennyire szimpatikussá képes tenni a színész a kapitány figuráját. Denis Leary játéka azon sok apróság egyike, amik A csodálatos Pókembert végső soron tökéletessé teszik.
Sokan annyira el voltak foglalva azzal, hogy Az emlékmás remake-t már látatlanban is a sárga földig gyalázzák, hogy aztán már abszolút el is felejtettek odafigyelni a film pozitívumaira, amelyek közül az egyik legjelentősebb Kate Beckinsale alakítása. A színésznőről azért jól tudtuk, hogy ez a szerep nem fog kifogni rajta, rendkívül erőteljesen hozza a negatív figurát, maximálisan kihasználja azt a teret, amit a forgatókönyv megteremt számára. Kétség sem fér hozzá, hogy Beckinsale magasan a legszínvonalasabb játékot nyújtja a gárdából.
Elsősorban természetesen a maszkmesteri munkákat kell kiemelni, amelyek lélegzetelállítóak. Az alkotók olyan zseniális álarcok és sminkek mögé bújtatják a színészeket a különböző szálakban, hogy sok esetben csak a stáblista képekkel szolgáló névsorolása ad választ. Persze, ne feledkezzünk meg a pazar fényképezésről, és a kronológiailag ötödik, cyberpunk szál eszméletlenül király látványvilágáról sem.
Egyszerűségében nagyszerű. A Prometheusnak tipikusan minimalista látványvilága van, nem akar túl giccsesnek, erőltetettnek tűnni, és éppen emiatt lesz hatásos. A Tervezők emberszerű kidolgozásán át, a különös, R2D2 beütésű, biológiai fegyverként szolgáló lényeken át, az ős-Alienig minden passzol, az idegen bolygót alkotó helyszínválasztásokról, díszletekről, és zseniálisan sci-fis fényképezésről pedig már nem is beszélve.