„ Sodródunk, napról napra, a tegnap felé. ”

De mégis mi ez a bizonyos tegnap, ami felé sodródunk? Nem más, mint gyerekkori álmok, fiatalságunk tervei, a létezésünknek legalább látszólagos értelmet adó vágyak világa. A múlt, ahol az Álom még valóra váltható volt, ahol a cél, amit el kell érni, hogy újra hinni tudjunk a boldogulásban, az igazságban, a szerelemben, a vagyonon túli gazdagságban, még létezett. Egy ilyen tegnap felé igyekszik kétségbeesetten Jay Gatsby ( Leonardo DiCaprio ), a pénzes aranyifjú, akinek valójában semmije sincs. Tettetett boldogságban, kifelé sugárzott, de hamis belső jólétben él, miközben szüntelenül álmodik legnagyobb vágyai megvalósulásáról. Baz Luhrmann tragédiájában semmi sem az, aminek látszik, különösen akkor nem, amikor azt hiszed, hogy már minden szereplő levetette az álarcát. Mert ekkor viselik a jellemüktől leginkább elütő maszkot, és ahhoz, hogy végül tényleg megismerd őket, rá kell hangolódnod erre az egészen enyhén, de azért érezhetően szürreális, kissé elvont világmindenségre, erre az önálló, szinte párhuzamosnak tetsző univerzumra, ami tulajdonképpen saját világunk szatirikus tükörképe.

A thriller műfajnak a feszültségkeltés, és a sötét tónusú hangulat melegágyának kéne lennie. Nem csak néha-néha, hanem rendszeresen. Sajnos eléggé ritkán sikerül maradandó műfajbeli alkotást produkálni. Idén azonban valami lehet a filmvilág levegőjében, ugyanis sorban érkeznek a fasza thrillerek. Az idei év legjobbjai közé tartozó Transz és Szemfényvesztők vitathatatlan iskolapéldák voltak. Brad Anderson filmje, A hívás, nem olyan jó, mint az előbb említett két cím, ám kétségtelenül alapos pozitív meglepetést okoz az eléggé gyengén hypeolt produkció, ha így a DVD-megjelenés után úgy határozunk, hogy belökjük a lejátszóba. Bár, előzetes garanciának talán annyi is elég, hogy Anderson kilenc évvel ezelőtt már tető alá hozott egy kiemelkedő thrillert, A gépészt.

Agresszív faj vagyunk. Mindannyiunkban tombol a stressz, a feszültség, a káröröm, a düh, és a bosszúvágy. Ha valaki megsért minket, vagy szeretteinket, belénk köt, vagy akárcsak véletlenül nekünk jön az utcán, máris azt kívánjuk, hogy dögöljön meg. Ilyen az emberi természet, és fajunk fejlődését talán az példázza legjobban, hogy az erőszakos hajlamokat egyre jobban eltudjuk fojtani, mármint a hétköznapok szintjén. Míg annak idején egy általános vita is vérengzésbe torkollt, addig ma már leginkább csak bemutatunk a másiknak, vagy igyekszünk figyelmen kívül hagyni, mély levegőt venni, de persze közben fejben alaposan felkoncolni az illetőt. Hogy mi az oka a látszólagos békességnek? A törvény. A börtöntől, vagy bizonyos országokban a halálbüntetéstől való félelem gátol meg minket abban, hogy meggondolatlanul cselekedjünk. De mi lenne akkor, ha valamilyen úton-módon büntetlenül tudnánk adózni a vér oltárán. A néhány évvel ezelőtt bemutatott Boncasztal foglalkozott legutóbb a témával, idén pedig James DeMonaco vette elő.

Játsz/ma ( 1997 )

Amikor David Fincher elkészítette A végső megoldás: Halál című Alien-filmet, még közel sem volt borítékolható a klasszikusokat termelő karrier. Amikor azonban a mozikba került a He7edik címre keresztelt thriller, amelyben Brad Pitt és Morgan Freeman karakterei futottak versenyt az elmebeteg John Doeval ( Kevin Spacey máig legjobb alakítása ), minden megváltozott. A sikerprodukció után már nyilván mindenki kíváncsian várta a rendező következő dobását. Fincher 1997-ben John D. Brancato és Michael Ferris forgatókönyvét vette kezelésbe, így születhetett meg a Játsz/ma című thriller. Hogy a magyar szinkronstúdiók miért buknak ennyire ezekre a perjeles címekre ( Ál/Arc, Ha/Ver ), azt nem tudom, ahogyan azt sem, hogy miért kellett túlbonyolítani az eredeti The Game címet, lehetett volna egyszerűen A játék, vagy perjel nélkül A játszma. Na, mindegy, a lényeg természetesen nem itt keresendő. A Játsz/ma főhőse, Nicholas ( Michael Douglas ), milliárdos befektetési bankár, azonban élete a munkán kívül semmi említésre méltót nem hordoz magában, csupán esti ivós híradónézést. A negyvennyolcadik születésnapját ünneplő férfinak nincs se gyereke, se barátai, felesége pedig már régen elhagyta. Öccse, Conrad ( Sean Penn ) ezért úgy dönt, hogy megajándékozza egy utalvánnyal, ami a CRS nevű rekreációs központnál vehető igénybe. A cég személyre szabott játékprogramokat talál ki klienseinek. A kötelező tesztek elvégzése után néhány nappal Nicholas arra eszmél, hogy élete élőszereplős akciójátékká alakult, csakhogy a szabályok közel sem olyanok, mint amilyenre a férfi számított. Nyilván egy ilyen szinopszissal nem lehet nem felkelteni a nézők érdeklődését. Az alaptörténet gyakorlatilag kismillió lehetőséget kínál fel csattanó-téren, el sem tudjuk képzelni, hogy ebből mi sül ki végül. Amikor már nagyjából tisztázódni látjuk gondolatainkat, akkor érkezik egy újabb fordulat, kiderül, hogy a játszma irányítóinak keze minden eddig elképzelt határnál messzebbre nyúlik. A végső fordulat pedig tulajdonképpen az, hogy nincs végső fordulat. Helyette a legkiszámíthatóbb zárás fogad minket. Persze, csak cselekményileg, hangulatilag azonban valami egészen váratlant tapasztalunk. A záróképek erőteljesen groteszk hatást árasztanak magukból, az elbukott hőst pezsgővel és tapsviharral jutalmazzák, és mi nem értjük, hogy mire a nagy öröm. Akárcsak a He7edik esetében, ezúttal is elkel egy kis idő, akár egy-két nap is ahhoz, hogy megértsük a lényeget. A Játsz/ma üzenete nem több az egyszerű ténynél és mindennél bölcsebb jó tanácsnál: Az élet szürke, fárasztó, és kikészíti az embert. Ám neked mégis az a dolgod, hogy éld az életed ebben a világban, ha pedig megcsinálod, akármilyen utat is tudsz magad mögött, a többiek meg fognak tapsolni. Szóval ne félj! Michael Douglas nyilvánvalóan sosem fog még egyszer olyan nagyszerű játékot bemutatni, mint amit az Összeomlásban láthattunk tőle, de tény és való, hogy kiválóan hozza a saját mindennapjaiba belefáradt Nicholast. David Fincher rendezésébe természetesen fölösleges lenne bármiképpen belekötni, hiszen a direktor hihetetlen fordulatszámig pörgeti fel a forgatókönyv önmagában talán kissé jellemtelen cselekményét, és életet lehel a történésekbe. A feljebb kiemelt záróképsorok sem lennének ennyire jók, hogyha a direktori munka nem volna ennyire precíz. A szkript szimbólumait, az ember önmagával való versenyfutását kitárgyaló, keserédes atmoszférával rendelkező történetet Fincher egyedülálló kisugárzással ruházza fel. Talán pont ezért olyan nagy rendező ő. 8/10.

A sportfilm, az antirasszizmus, és az igaz történet kombinációja hajlamos a kimagasló élmény, erőteljes katarzis elérésére, kiváltására. Aki ezt nem hiszi, nézze meg a Denzel Washington főszereplésével készült Emlékezz a Titánokra című amerikai focis produkciót. Idén Brian Helgeland írt és rendezett egy az előbbi címhez igencsak hasonló mozgóképet, amely ezúttal a '40-es évek második felének amerikai baseball-világába kalauzolja el a nézőket.

A toplistaírásnak megvan a maga átka, vagy talán éppen előnye, hogy sosem marad hosszú ideig olyan az adott rangsor, amilyennek a szerző elkészítette. Én is elérkeztem arra a pontra, hogy néhány toplistámat nagyon elavultnak tartom már, így eljött az ideje a vérfrissítésnek. Elsőként képregényfilmes listámat aktualizálom ( az eredeti videós anyagot itt nézhetitek meg ). A lista átalakulásának oka egyrészt az, hogy az előző rangsor publikálása óta eltelt több, mint két esztendőben nagyon sok számomra új képregényfilmet láttam, és természetesen a mozikban is számos új műfajbeli mozgókép debütált. Természetesen van bőven olyan film a listában, ami szerepelt már a korábbi verzión is, de nagyrészt ezeknek is megváltozott a rangsorban elfoglalt helyük. Végső következtetés: Az emberek is változnak, de a toplisták gyorsabban.

„ Igaza lenne, ha nem tévedne ekkorát. ”

A szórakoztatóipar egyik legérdekesebb színtere a bűvészmesterség, ami felől a néző általában pont azért fordul el, mert nemes egyszerűséggel idegesíti, hogy nem érti, az idézőjeles mágus miképp is veszi őt és vele egyetemben a többi szemlélődőt is palira egy-egy trükkje prezentálása során. Ha a bűvészet eme rejtélyes mivoltát egy jó kis thrillerbe helyezzük, és hozzákeverünk egy adag krimit, akkor végeredményként valami igazán ütőset remélhetünk. Louis Leterrier igyekezett színt vinni 2013 eddig eléggé silány filmévébe témabeli mozgóképével.

A Rendhagyó rovatban eddig csak képregényekről és regényekről esett szó, ezért úgy határoztam, hogy ezúttal evezzünk a kemény zene vizeire. Hogyha azt mondják, heavy metal, biztos, hogy mindenkinek a Metallica és az Iron Maiden neve ugrik be először. Személy szerint jobban szeretem a Maident, az utóbbi időben különösen beszippantott a brit banda zenéje, így elhatároztam, hogy egy toplistában megmutatom nektek, hogy melyek is szerintem a legjobb szerzeményeik. Elöljáróban annyit tisztáznék, hogy természetesen nem kérdés, hogy a zenekar minden száma jó, éppen ezért kell a terebélyes lista. A banda életműve körülbelül 150 nótából áll, lássuk a 25 legjobbat!

A lista ismét szigorúan szubjektív, és ahogy az megesett a 2012 legjobb betétdalait felsorakoztató rangsornál is, nem fűznék hozzá semmiféle szószaporítást a helyezettekhez, beszéljen helyettem a valaha volt egyik legnagyszerűbb zenekar! ( A sorszám után a dal címe olvasható, aztán zárójelben a dalt megjelentető album címét, és a kiadás évét láthatjátok ).

Mikor is volt utoljára jó magyar film? Személy szerint a Halálkeringővel igazán megvoltam elégedve, de hogyha valami olyasmit keresünk, ami nagyjából mindenkinek bejött, akkor egészen a Kontrollig kell visszamennünk. Idén Bodzsár Márk szállít egy elsőre ( és másodjára is ) eléggé ígéretesnek tűnő nagyjátékfilmet, amely a fekete komédia műfajában mozog. Én mindenképpen bizalmat szavazok neki, remélem nem kell majd csalódnom!

George Orwell kétségtelenül irodalmi mérföldkövet állított fel, amikor az olvasók szolgálatára bocsátotta 1984 című művét, mely megteremtette az antiutópia műfaját, kisarkított hatalmi berendezkedéssel bíró államképet prezentált. Tulajdonképpen olyan országot ábrázolt, ahol a kommunizmus eszménye gyakorlatilag valóra vált, és az államhatalom korlátlan ellenőrzést gyakorol a polgárok felett, és már az emberek érzelmei is államosítva vannak. A regényből remek film készült John Hurt főszereplésével, és mindössze egy évet kellett várni arra, hogy Terry Gilliam is kivesézze a témát, és bemutasson egy másfajta antiutópiát, sokkal inkább a kapitalizmus vonásait alapul véve, a bürokrácia észvesztőjét középpontba állítva. Ez az Ary Barroso azonos című nótájának ütemére futó, szatirikus beütéssel bíró társadalmi dráma, a Brazil.