Fekete humorral átitatott, kissé Guy Ritchie - utánérzést keltő bűnözősztorit ígér az alábbi trailer. Jude Law már ebben a két percben is biztosít minket, hogy maradandót, és tőle szokatlant fog alakítani. Ráadásul Emilia Clarke játssza a főhős lányát, tehát az alkotók már a Trónok harca rajongóit is megvették. Az Egyesült Királyságba novemberben érkezik meg a film, hozzánk meg majd valamikor...

Még a 20. század javából származnak a magyar filmművészet olyan alkotásai, amelyekre igazán büszkék lehetünk. Már évtizedek óta nem sikerül megteremteni itthon egy olyan stabil filmipart, ami képes lenne évente nem több, de legalább 2-3 értékelhető mozgóképet tető alá hozni. A Magyar Nemzeti Filmalap azonban kiutat jelenthet, hogyha a befektetett pénzösszegeket jól használják ki az alkotók. Ilyen támogatással jöhetett létre Szász János produkciója, A nagy füzet, ami első magyar műként győzedelmeskedett a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon, és nem mellesleg idén ez a mű indul az Oscar-díjért hazánk színeiben. Hosszú idő óta először kilátásba helyezhetünk valamiféle pislákoló reményt. Apró, alig látható, tényleg takaréklángon ég, de attól még remény.

Nehéz jó újságírónak lenni. Aki ugyanis ezt a szakmát választja, és később nem képes kisebb-nagyobb alkukat kötni az Ördöggel, az valószínűleg hamar elvérzik, vagy legjobb esetben egész életében szerkesztgetheti az apróhirdetések rovatát. Az ilyen jelentéktelen melók az újságírók leghátborzongatóbb rémálomegyüttesét képezik, így nem csoda, hogy minden tollforgató igyekszik nagy sztorikat leakasztani, és bizony, céljuk elérése érdekében más emberi életek tönkretétele sem akadály, legalábbis egy bizonyos szint után. Van azonban egy elsőre különösnek tűnő elv ebben a szakmában. Egy igazi újságíró soha nem adja ki a forrását. Gondolhatnánk, hogy milyen szép elv ez, ám valójában ez is csak egyszerű haszonelvűség, hiszen hogyha akár csak egy forrást is leleplez a Pulitzer-díjra pályázó dolgos szakember, akkor utána lesheti, hogy bárki újra szóba álljon vele. Erről szól a Láncra vert igazság, legalábbis egészen az utolsó képkockáig így vélekedünk. Ám, nincs jobb, mint egy meglepő, hatásos befejezés.

Csupán öt éve annak, hogy útjára indult a valaha volt legerőteljesebb hatású drámasorozat, a Breaking Bad. És bizony, az alkotók nem hagyták, hogy a pénz hatalma eltérítse őket, azért is befejezik az ötödik évaddal, amikor az indulatok a tetőfokra hágnak, a harag, a gyűlölet, és a kétségbeesés pedig eluralkodik Walter White, azaz Heisenberg életén. Az ok, amiért külön posztot szentelek a tizennegyedik epizódnak, nem más, mint a tény, hogy bizony, a finálé elkezdődött. És még a vártnál is kegyetlenebb.

Az írás a továbbiakban NAGYON SPOILERES.

Szegény Michael Bayt mindenki egyfolytában csak bántja. Filmjei szidalmakat, Arany málna - jelöléseket, és borzasztó kritikákat kapnak, pedig munkái nem érdemelnek ennyi szart. Igen, barátom, ne menj szemészetre, jól olvasod! Bay jó filmeket szokott csinálni. A nevével fémjelzett produkciók nem hibátlanok, de kiválóan szórakoztatnak. A szikla, az Armageddon, de még A sziget is kifejezetten jó produkciók, a Földet megmentő fúrócsapat történetét egyenesen imádom. Mindemellett a Transformers-filmeket is nagyon szeretem, kövezzetek meg, de bármelyiket megnézném hússzor egymás után, minthogy még egyszer végigszenvedjem a Tűzgyűrűt ( talán egyszer még végigfogom ). Bay idén kilépett látvány-orientált világából, hogy megrendezze a fejüket gengszterkedésre adó testépítők igaz történetét. Hjaaj...

Akármennyire is hihetetlen még az én számomra is, már három éve volt ( percre pontosan ), hogy publikáltam a Movie Tank első, beköszönő jellegű, mindössze hárommondatos posztját - itt van az a három mondat. Ezután egy órával került ki az első teljes értékű bejegyzés a Nevem: Senki című mesterműről. Ezt követően pedig kezdetét vette a bloggal való fáradhatatlan munka, amit természetesen egy pillanatig sem éreztem tehernek ( talán csak a több, mint egy évvel ezelőtti sci-fi listás trollkodás után, ami majdnem véget is vetett az oldalnak, de aztán hál' Istennek időben észhez tértem/térítettek ). Volt közös munka más blogokkal, tematikus hétvégék, Filmelemző Oscarra való nevezések, évértékelő toplisták, és persze rengeteg filmelemzés. A remélem nem túl nagyképű véleményem szerint folyamatosan emelkedő színvonalat szeretném tartani és még tovább fokozni, hogy nektek és nekem egyaránt remek perceket, órákat, napokat, és éveket szerezhessen a Movie Tank, és még sok-sok ilyen szülinapi bejegyzést írhassak. A néhány száz fős napi látogatótábornak, és a napról napra növekvő Facebook - rajongói csoportnak, valamint a kommentelőknek óriási köszönet! Köszönöm mindenkinek, aki velem tart már három éve, és azoknak is, akik csak később csatlakoztak!

Maradjatok még sokáig!

Az igazságszolgáltatás állandó hátulütője, hogy néha ártatlan, akár szándékosan besározott emberek is rács mögé kerülnek. Az esetek többségében ( legalábbis mindenki szeretné ezt hinni ) idővel azért tisztázzák az illetőket. A legnagyobb gond azokban az országokban van, ahol engedélyezik a halálbüntetést, márpedig a bírók imádnak élni legális halálosztó szerepükkel. Ilyen esetekben a hamisan megvádolt személyt már régen elhantolják, mire kiderülne az igazság. A filmművészetben régóta foglalkoznak a témával, már Sidney Lumet is gondolkodott rajta a Tizenkét dühös ember elkészítésével, később pedig a Ments meg, Uram! vette elő a törvényes gyilkosság problémáját ( bár tény, hogy utóbbi esetében egy valóban bűnös ember állt a középpontban, és a hangsúly a megbocsátáson volt, nem a büntetés megúszásán ), az utóbbi években pedig olyan fantasztikus sorozatok vették górcső alá a halálbüntetés kérdéskörét, mint a Death Note, vagy A szökés ( az első évad ).

Dr. Richard Kimblet ( Harrison Ford ) is halálra ítélik, miután minden bizonyíték azt támasztja alá, hogy megölte saját feleségét. Kimble ártatlan, ráadásul a valódi gyilkossal is verekedett azon a szörnyű éjszakán, azonban senki nem hisz neki, csak közeli barátai, akiknek szava mit sem ér. A börtönbe való átszállításának éjjelén a többi rab balszerencsés szökési kísérletének hála kiszabadul a fegyencszállítóból, és nekiindul, hogy tisztázza nevét a hatóságok előtt, és megtalálja a valódi bűnösöket. Nem akar ártatlan fejjel a villamosszékbe ülni, bizonyítani akarja igazát. Ezt azonban megnehezíti a törvényt istenként tisztelő rendőrbíró, Sam Gerard ( Tommy Lee Jones ), akit Kimble ártatlanságának kérdése nemes egyszerűséggel nem érdekel, csak egy szökött fegyencet lát, akit el kell kapnia.

Mindenki szereti az akciók mellett felvonultatott humorral, vicces szövegkönyvvel operáló zsarufilmeket. A zsáner legkiemelkedőbb megmozdulása egyértelműen a Halálos fegyver - széria, de a bűnüldözés közben ízesen káromkodó, egymást, vagy ellenfeleiket oltogató rendőrkarakterek jól működtek többek között a Csúcsformában, a Kutyám, Jerry Lee, a Pancser police, és a Sötét zsaruk esetében is, sőt, talán még a Die hard filmeket is ide sorolhatjuk, hiszen John McClane nem éppen az a véresen komoly figura, szereti félvállról venni a világ megmentését. A tehetségét nemrég Hollywoodba költöztető izlandi rendező, Baltasar Kormákur is feliratkozik a listára vadonatúj, könnyed szórakozást biztosító zsarufilmjével.

A Forma-1 világa nem más, mint a valaha volt legérdekesebb őrültekháza. Szereplői egyfolytában a műszaki technika, a sebesség, és az emberi tűrőképesség határán táncolnak, és amikor már azt hinnénk, hogy nincs tovább, akkor képesek ezeket a kereteket még tovább szélesíteni. Számtalan emberi drámát, óriási párviadalt produkált már ez a sportág, éppen ezért furcsa, hogy egészen mostanáig nem igazán készült komolyabb játékfilmes adaptáció a Száguldó Cirkuszról. Niki Lauda és James Hunt eposzba illő versengését Peter Morgan foglalta forgatókönyvbe, a rendezői széket pedig a már számos remek produkciót jegyző Ron Howard foglalta el. A végeredmény elképesztő!

A '90-es években a Kandi Lapoknak hála nem is egy rendkívüli Batman-történet látott napvilágot magyar nyelven. Köztük volt A gyilkos tréfa, vagy éppen a Jason Todd halálát és annak előzményeit tárgyaló Halál a családban. A kisebb csend után megkezdődött a magyar forgalmazásban bemutatkozó képregények többnyire gyűjteményes kötetekben való kiadása, és ezt követően a Képes Kiadó vette szárnyai alá a Denevérembert. Jó néhány kötet került a könyvesboltok polcaira Batman főszereplésével, az egyik első ilyen az Amerikában eredetileg 1990-ben a Batman: Legends of the Dark Knight lapjain kiadott történet, a Préda volt 2007-ben.

A történet a Batman-mítosz első szakaszaiban játszódik. A rendőrség, valamint Gotham polgármestere eléggé szkeptikusan áll az önbíráskodó éjjeli hős feltűnéséhez. Egyedül a Denevérember örök szövetségese, Jim Gordon rendőrtiszt áll ki főszuperhősünk mellett, ám ennek ellenére el kell fogadnia a tényt, hogy a polgármester pont őt nevezi ki a Batman levadászása céljából szervezendő akciócsoport élére. A csoport mellett szakértőként a neves pszichiáter, Dr. Hugo Strange is munkához lát. A szokásosnál jobban belelát Batman fejébe, a sötét lovag a rögeszméjévé válik, és elképesztően közel kerül Bruce Waynehez. Mindeközben feltűnik Az Éjszaka Ostora, és a Macskanő is tiszteletét teszi. De vajon a végén ki lesz a préda, és ki a vadász?

A sztorit Doug Moench körmölte le. A forgatókönyvre komolyabb panaszunk nem is lehet, teljesen korrekt, de ugyanakkor az utóbbi gondolatot akár negatívumként is felfoghatjuk. Manapság ( értve ezt az utóbbi néhány évtizeden ) egy Batman-képregénytől valamivel többet várunk, mint egyszerű korrekt szkriptet. Kétségbeesni azért fölösleges, ugyanis a Préda ettől még velős akcióképregény, tombolnak benne rendesen az indulatok, Batman sok mindenkivel összecsap. Persze, magától értetődik a kérdés, hogy mi van a felszín alatt. A sötét lovag történeteit olvasva mindig vágyunk fekete hangulatú gondolati szimfóniákra, tartalmas monológokra, nagy igazságokra, társadalomkritikára. És ez az, amit lehetett volna még fokozni. Félreértés ne essék, van itt minden, elsősorban értekezés a média befolyásoló hatalmáról, gondolatok manipulációról, önbíráskodásról, őrületről, rögeszmékről, viszont valahogy mindegyik a szükségesnél kisebb mértékben van kibontva. Érezzük a fontos gondolatokat, konstatáljuk őket, de igazán nagy hatást mégsem gyakorolnak ránk. Viszont ami jól sikerült, az Batman önmarcangolásának bemutatása a Rémálom című fejezetben, ahol zseniális belső monológokat olvashatunk. Továbbá Dr. Strange figuráját is pazarul tálalja Moench, igazi klasszikus stílusú pszicho-dokit prezentál. Macskanő szerepeltetése teljesen fölösleges, nem is értem, hogy miért kellett csak azért is beleerőltetni a történetbe. Max Cort viszont jól működik, mint Strange könnyen irányítható vérebe. A cselekményvezetés pörgős, ám a finálé túlságosan le van egyszerűsítve, és eléggé keserű szájízt hagy maga után. Hál' Istennek a befejező szép gondolat javít végül. 

Paul Gulacy és Terry Austin rajzai precízek, de átlagosak. A rajzolók érezhetően nem akartak forradalmi stílusokkal próbálkozni, inkább a lehető legbiztosabb formákkal, kissé talán unalmasnak ható ceruzavonásokkal képesítik meg a sztorit. Steve Oliff színhasználata azonban egészen kreatív, dinamikus, élettel teli.

A Préda egészét tekintve túlságos méreteket öltő óvatosságot éreztem a mű olvasása közben. Még egy fejezet, kicsivel több bátorság, mind írói, mind pedig rajzolói részről, és ez egy nagyon fasza sztori lehetett volna. De azért így is egy izgalmas akcióregény, érdemes beruházni rá, különösen most, hogy a Képes Kiadó honlapján harmadáron megvásárolható. 7,5/10.