Nehéz jó újságírónak lenni. Aki ugyanis ezt a szakmát választja, és később nem képes kisebb-nagyobb alkukat kötni az Ördöggel, az valószínűleg hamar elvérzik, vagy legjobb esetben egész életében szerkesztgetheti az apróhirdetések rovatát. Az ilyen jelentéktelen melók az újságírók leghátborzongatóbb rémálomegyüttesét képezik, így nem csoda, hogy minden tollforgató igyekszik nagy sztorikat leakasztani, és bizony, céljuk elérése érdekében más emberi életek tönkretétele sem akadály, legalábbis egy bizonyos szint után. Van azonban egy elsőre különösnek tűnő elv ebben a szakmában. Egy igazi újságíró soha nem adja ki a forrását. Gondolhatnánk, hogy milyen szép elv ez, ám valójában ez is csak egyszerű haszonelvűség, hiszen hogyha akár csak egy forrást is leleplez a Pulitzer-díjra pályázó dolgos szakember, akkor utána lesheti, hogy bárki újra szóba álljon vele. Erről szól a Láncra vert igazság, legalábbis egészen az utolsó képkockáig így vélekedünk. Ám, nincs jobb, mint egy meglepő, hatásos befejezés.

Rachel Armstrong ( Kate Beckinsale ) tehetséges újságírónő, ám még nem akadt rá élete nagy sztorijára. Azonban ez megváltozik, amikor biztos információ kerül a kezébe egy fedett CIA-ügynök, Erica Van Doren ( Vera Farmiga ) kilétét illetően. Miután címlapon leleplezi  a nő valódi foglalkozását, Erica, aki amúgy gondos családanya, riporterek áradatát kapja a nyakába. Rachelre pedig rászáll a CIA, akik a valóságos jogi nagyágyút, Patton Duboist ( Matt Dillon ) állítják rá az esetre. Rachel ultimátumot kap, amin a fogházban van ideje gondolkodni: Kiadja a forrását, vagy évekre börtönbe kerül.

A Láncra vert igazság tök jó film. Persze, csak akkor, hogyha eltekintünk a szomorú ténytől, hogy a történet alapjaiban vérzik. De csak alapjaiban. Tisztázom is rögtön a homályos részleteket. Nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy Rachellel egy pillanatig sem tudunk együtt érezni, ugyanis az, amit művelt a Pulitzer-díj megszerzése érdekében, nevesítve, hogy tönkretette, porig rombolta egy tulajdonképpen ártatlan nő életét, elfogadhatatlan. Ugyanis Erica egyáltalán nem érdemli meg, hogy a nyakába akaszkodjanak az újságírók, hogy ellehetetlenítsék az iskolában való kisegítéstől, hogy megfenyegessék saját felettesei, vagy hogy bántsák, mert nem csinált semmi rosszat. Erica korábban Venezuelába utazott, hogy kiderítse, van-e köze az amerikai földön elkövetett merénylethez az ottani kormánynak. És ez az apróságnak tűnő, de borzasztóan felfújt tény, illetve az, hogy a nő álláspontja eltért a többi kiküldött ügynökétől, képes egy újságíró keze által olyan formát ölteni, hogy az egy egész országot felizgasson. Akit igazán tudunk sajnálni, az Erica, és ez azért gáz, mert a film légköre egyértelművé teszi, hogy őt nem kéne kedvelnünk, ellenben Rachel kitartásától el kéne ájulnunk. Dehogy kéne! Bennem az egész játékidő alatt ( kivéve az utolsó két percet ) stabilan állt a gondolat, miszerint ez a nő megérdemli a sorsát.

Megérdemli bizony, és tényleg nem kéne elájulnunk a kitartásától, ahogy az egyre nagyobb büntetés árnyékában is visszatartja az információt, de egy bizonyos ponton mégis beadjuk a derekunkat. Mert habár Rachel megérdemelten szenved, mégis kiáll kifacsart érvei mellett, és habár a karakter önmagában egyáltalán nem szimpatikus, idővel tettei mégis valós rokonszenvet váltanak ki a nézőből, és az, hogy Rod Lurie író-rendezőnek ezt sikerült elérnie, mindenképpen jó pont. Valóban dicséretes, hogy egy vérző alapra sikerült egy végső soron elég izgalmas cselekményt felépíteni. Ahogy telnek a percek, úgy szaporodnak meg az erőteljes jelenetek, majd pedig elérkezünk a záráshoz, az utolsó jelenethez, ami valami eszméletlenül zseniális. Habár logikai szempontból bele lehetne kötni, én mégsem teszem, mert a titok nyitja, a módszer, ahogy az alkotók a forrás kilétére fényt derítenek, fantasztikus. Ütős csattanó a film végén, és engem egy ilyennel kilóra meglehet venni.

Feljebb említettem, hogy a játékidő pergésével nő az erőteljes jelenetek száma. Ebben, tény és való, hogy a forgatókönyv is részt vállal, azonban a meló döntő részét a színészgárda tagjai teljesítik, akik egytől egyig zseniálisak. A főhősnő nem egy szimpatikus karakter, ám Kate Beckinsale eme kontextustól függetlenül minden egyes Rachelben dúló érzelmi orkánt, pusztító emocionális tornádót tökéletesen érzékeltet. Matt Dillon is egészen lehengerlő, ahogy az emberi sorsok alakulásának minden lehetőségét kizárja, és csak az érdekli, hogy kiderítse az igazságot. Feltűnik David Schwimmer is, aki nem tehet róla, hogy tíz évnyi Jóbarátok után nehéz komolyan venni, és látszólag nem is érdekli ez az apróság, ugyanis habár jelenlétén meglepődünk, hamarosan minden kételyünket eloszlatja, mert habár a színésznek kevés jelenete van, a képernyőn töltött perceit maximális profizmussal hozza. Noah Wyle egészen meglepő Rachel kiadójának jogi tanácsosaként, egy kissé agresszív, de precíz szakembert mutat be. Viszont a legjobb kétségtelenül Vera Farmiga, aki eléggé lemellékelt színésznő Hollywoodban, de ez jó dolog is egyben, hiszen így kevésbé csúsznak be rosszabb szerepválasztások ( vagy lehet, hogy a színésznő rengeteg ajánlatot kap, csak jól válogat közöttük? ). Farmiga élete eddigi legjobb alakítását nyújtja. Az átmenetet, ahogy a profin kiképzett CIA-ügynök aggódó, de túlélni akaró anyukává vedlik, gyönyörűen prezentálja.

A Láncra vert igazság nem rossz film, kár, hogy a főhősnő unszimpatikus, hiszen a lehető legerkölcstelenebb újságírófajta egy tagját testesíti meg. A produkció elvileg valós alapokon nyugszik, de ettől függetlenül teljes egészében nem igaz történet, tehát lehetett volna pozitívabb irányba is színezni a karaktert. Viszont a cselekményvezetés mégis izgalmas, a feszültség is egész pofásan kialakul, a színészgárda pedig egész egyszerűen lenyűgöző teljesítményt nyújt. 7/10.