George Orwell kétségtelenül irodalmi mérföldkövet állított fel, amikor az olvasók szolgálatára bocsátotta 1984 című művét, mely megteremtette az antiutópia műfaját, kisarkított hatalmi berendezkedéssel bíró államképet prezentált. Tulajdonképpen olyan országot ábrázolt, ahol a kommunizmus eszménye gyakorlatilag valóra vált, és az államhatalom korlátlan ellenőrzést gyakorol a polgárok felett, és már az emberek érzelmei is államosítva vannak. A regényből remek film készült John Hurt főszereplésével, és mindössze egy évet kellett várni arra, hogy Terry Gilliam is kivesézze a témát, és bemutasson egy másfajta antiutópiát, sokkal inkább a kapitalizmus vonásait alapul véve, a bürokrácia észvesztőjét középpontba állítva. Ez az Ary Barroso azonos című nótájának ütemére futó, szatirikus beütéssel bíró társadalmi dráma, a Brazil.

Sam Lowry ( Jonathan Pryce ) egy megnevezetlen huszadik századi államban éli mindennapjait, hivatalnokként dolgozik, ráadásul rendkívül szorgos, értelmes munkatárs, főnökét rendszeresen kisegíti. Miközben próbál higgadt maradni a plasztikai műtétek szerelmesévé vált anyja, és annak kétségbeejtő társaságának környezetében, ő is retteg a láthatatlanul munkálkodó, bombamerényleteket rendszeresen kieszközölő terroristák hadától. Ám hozzáállása megváltozik, miután rájön, hogy az állam legnagyobb ellenségei nem többek, mint egyszerű magánvállalkozók, ártatlan emberek, akik adott esetben az igazságos ítélkezést próbálják elérni - ugyanis a film bonyodalmát egy rossz névre kiállított letartóztatási parancs indítja be - és a terrorizmus nem az ő saruk. Az utolsó lökés Lowry számára nem más, mint a találkozás szó szerinti álmai asszonyával, Jill-lel ( Kim Greist ).

Azonnal érzékelhetővé válik, és a film végéig meg sem szűnik, sőt, egyre erősebb az 1984 hatása. Ez azonban egyáltalán nem baj, inkább élvezetes figyelni, ahogy Gilliam kissé átformálja Orwell lehangoló antiutópiáját. No, persze még véletlenül sincs szó arról, hogy a Brazil vidám film, viszont tény és való, hogy van benne egy jó adag szatirikus töltet, amelynek hála gyakran az-az érzésünk, hogy egyfajta élcelődő vígjátékot nézünk. Mindezt megerősíti a körülmény, mely szerint a történet karácsonykor játszódik, valamint a címadó nóta pattogósabb, vidám dallamai is a keserédes utóízt erősítik. Hiszen, amint párhuzamba próbáljuk állítani a könnyed, örömteli hangulatot a tragikus cselekménnyel, érezzük, hogy az egész folyamat olyan, mintha új szívet akarnánk ültetni egy haldokló testbe, ami azonban rendszeresen kiveti a szervet. A boldogság, a karácsony, és a szerelem nem férnek meg az összképet beárnyékoló tragédia sötétjében. És pontosan itt jön a képbe a kapitalista államberendezkedés, és egyben Gilliam legfontosabb üzenete. Ha belegondolunk, azonnal érezhetjük a film fajsúlyát, hiszen a fogyasztói társadalom pontosan így működik: A felszín alatt megbújó rendellenességeket, hibákat, szabálytalanságokat, és káros behatásokat csillogással, vadonatúj szolgáltatásokkal, irreális módon tettetett kényelemmel palástolja a hatalom, önmagát hősként feltüntetve a nemlétező terroristákkal vívott harcban. Ez egy olyan világ, ahol a szépséget légmentesen csomagolják, a marhaszeletet gombócba gyúrva szolgálják fel, és a káoszt boldogsággal leplezik.

A cselekmény folyását időnként megszakítják Lowry álomképei, amelyekben ő maga rendszerint hős angyallovagként tűnik fel, aki félelmetesebbnél félelmetesebb szörnyetegeken verekszi át magát, hogy megmentse szerelmét. Azonban a Brazil nem olyan nagylelkű főhősével, hogy megadja neki, amit akar. A dicsőséget és káoszt párhuzamosan felvonultató képsorok egyértelművé teszik, hogy a kisember álmodozhat amennyit csak akar, a mocsokból soha nem lesz képes az ég felé törni. A koszos, bűnös talajon állva nyújtózhat az ég felé, de szárnyai soha nem fognak nőni. A szemkápráztató, szándékosan giccses díszletvilágba vegyülő szörnyek, sötét sikátorok, és a szerelmet ketrecbe záró tömlöcök végérvényessé teszik a keserű világképet, ahol a szürke, esélytelen hétköznapokból való egyetlen menekülési lehetőség az álmok birodalma, ám ez a képzelt ország rendszerint semmivé foszlik, ahogy az ébredés karmai kiszakítanak a kényelemből és a boldogságból. 

Kissé átverésnek érzem Robert De Niro stáblista elején való szereplését, és egyfajta húzónévként való kezelését, amikor valójában jó, ha tizenöt percet szerepel az egész filmben. Nyilván nézőcsalogató céljai voltak a dolognak, hiszen ekkorra a színészóriás már túl volt néhány nagy dobáson, például megvolt már neki a Taxisofőr, A komédia királya, és a Volt egyszer egy Amerika is. Én például szívesen megnéztem volna De Nirot a Brazil főszerepében, különösen azért is, mert Jonathan Prycenak nem sikerül a lehető legjobban kihasználnia a karakterben rejlő lehetőségeket, így a közel tökéletesen bemutatott antiutópia társadalomkritikai mondanivalójának erejét némiképp csorbítja a főszereplő elvárthoz képest gyengébb játéka. Kim Greist sem jó, minden rosszindulat nélkül mondhatom, nem csodálom, hogy a későbbiekben nem kapott komolyabb filmszerepeket.

A Brazil az egyik legfontosabb antiutópisztikus államkép az 1984 mellett. Még valamivel talán jobb is Orwell történeténél, hiszen Gilliam a vidám hangulatot, a tettetett boldogságot figurázza ki, kényszerítve az elkényelmesedett nézőt, hogy kinyissa a szemét. A fináléban végbemenő szürreális ámokfutást megszakító, brutálisan erőteljes csattanó véglegesíti a tényt: Maradj a seggeden, és tedd, amire kérnek, ne kérdezz, ne keresd az okokat, különben egy nap te leszel az egyik mondvacsinált terrorista. 8/10.