A sportfilm, az antirasszizmus, és az igaz történet kombinációja hajlamos a kimagasló élmény, erőteljes katarzis elérésére, kiváltására. Aki ezt nem hiszi, nézze meg a Denzel Washington főszereplésével készült Emlékezz a Titánokra című amerikai focis produkciót. Idén Brian Helgeland írt és rendezett egy az előbbi címhez igencsak hasonló mozgóképet, amely ezúttal a '40-es évek második felének amerikai baseball-világába kalauzolja el a nézőket.
A II. világháború után a hazatérő fekete katonákat nem hősies taps, hanem rasszista megvetés fogadta. Egyre csak erősödött a fehérek afroamerikaiaktól való elszigetelődése, az indokolatlan, ősrégi történelmi alapokon nyugvó gyűlölködés. Az élsport világában sem volt más a helyzet, a profi baseball például külön ligát működtetett a fehérek és a feketék számára. Azonban amikor egy fehér játékos váratlanul kiesett, a több csapat tulajdonosaként is ügyködő Branch Rickey ( Harrison Ford ) meghatározó lépésre szánta el magát: Szerződtetett egy fekete játékost fehér csapatába. Ez a játékos pedig az elkövetkező generációk meghatározó példaképévé vált, a nagy összemosódás első képviselőjévé, ő volt Jackie Robinson ( Chadwick Boseman ).
Helgeland eddig leginkább íróként jeleskedett, de néha azért a rendezői széket is felpróbálta, például a Lovagregény esetében. A 42-es összképén egyértelműen érződik, hogy az író-direktor sokkal inkább jó az előbbi színtéren, ugyanis a forgatókönyvvel jóformán semmi baj nincs. A cselekményvezetés megfelelően van kiépítve, a rasszista légkör bemutatása, Mr. Rickey motivációjának értelmezése, továbbá Robinson kitartásának ecsetelése pont elegendő teret kapnak a baseballmeccs-jelenetek mellett. Különösen emlékezetes a szövegkönyv, ami az átlagosan jó szintről néha feljebb is rugaszkodik, és így olyan fantasztikus jelenetekkel adományoz meg minket, mint a Robinsont szállító vonat után a fülét a sínekre helyező kisgyerek, aki ezután csak annyit mond: "Még mindig lehet hallani!" Ezzel tulajdonképpen kifejezi, hogy már ebben az időszakban is lehetett érezni, hogy az első fekete játékos bizony nem az utolsó lesz, és Jackie Robinson az új szelek első viharaként közeledik a fehér liga irányába. De maradandó Mr. Rickey története is a Robinsont játszó fehér kisgyerekről, úgy, ahogy az idős klubtulajdonos minden mondata aranyat ér nagy általánosságban.
Viszont az is érződik a filmen, hogy Helgeland nehezen találja a helyét, mint rendező. Kár érte, ugyanis itt gyökereznek A 42-es legfájóbb hibái. A látott képsorok nem hordoznak kellő mennyiségű erőt magukban. Hasonló a helyzet az érzelmekkel, bár itt megemlíteném, hogy időnként nagyon sikerül eltalálni az emocionális töltetet és jön is a hidegrázás meg a nedvesedő látótér. A gond a kétórás játékidő maradék száz percében keresendő. Itt ugyanis csak sajnálni tudjuk, hogy a cselekménynek nem igazán sikerül megérintenie a lelkünket, a képkockák leginkább csak pörögnek, de maradandó hatást csak ritkán gyakorolnak - bár akkor azért ütnek.
Az a színészi teljesítmény, amit Harrison Ford művel, nemes egyszerűséggel elkápráztatott. Az egykori asztalosból lett filmsztár játszi könnyedséggel parádézza végig az egész produkciót, és játékának minőségén még kissé viccesnek ható maszkja sem csorbít. A 71 esztendős színész minden arcrezdülése, tekintetének minden apró villanása, és az a hihetetlen lélek, amivel feltölti a karaktert, szabályosan elkápráztatja a nézőt. Nem csoda, hogy Ford kapta meg A 42-es legszimpatikusabb, legbölcsebb figuráját. Chadwick Bosemanről, a főszereplőről igazság szerint írnék, de egyszerűen nem tudok különösebben érdemes gondolatot hozzáfűzni a színész produkciójához. Korrekt, maradjunk annyiban. A gárda maradékából leginkább még Nicole Behariet tudom kiemelni, a színésznő, Rachel Robinson szerepében egészen meglepő minőséget prezentál.
Abban maradhatunk, hogy A 42-es tulajdonképpen egy fapados Emlékezz a Titánokra, Boaz Yakin művéhez képest sokkal gyengébb atmoszférával rendelkezik, és ez sajnos a rendező Brian Helgeland sara. Azonban a produkció összképe még így is igazán pozitív hatást kelt, hiszen a sztori felépítése remek, a zene jó, a tartalmas szövegkönyv példaértékű, Harrison Fordnak pedig minimum egy Oscar-jelölést! 7/10.
