Annak idején lehetőséget adtam doggfathernek, hogy Penge-központú cikksorozatát a Movie Tank hasábjain vezesse. A kolléga nem sokkal később saját blogra vitte a rovatot, de az első mozifilmről szóló irományt még nálam is olvashattátok, és olvashatjátok a mai napig ide kattintva. - Itt meg doggfather többi írása található, remélem nem haragszik meg a reklámozásért, így éreztem illendőnek. ;)

A lényeg, hogy elérkezettnek láttam az időt arra, hogy én magam is értekezzek az első igazán fontos nagy vásznas Marvel-adaptációról, amely Wesley Snipes főszereplésével, Stephen Norrington rendezésében készült el 1998-ban. Természetesen akkoriban a képregényolvasókon kívül jóformán senki sem tudta, hogy nem eredeti ötletről van szó, az IMDB-n a mai napig nincs feltüntetve az írók között senki más, csak David S. Goyer, aki a forgatókönyvet körmölte le. Emellett sokan vannak, akik most sem tudnak Penge valódi eredetéről. A Marvel akkoriban valószínűleg szándékosan nem pörgettette le szignálját az adaptált produkciók elején ( ez még az első X-men filmnél is így volt ), hiszen a korai művek még tesztjelleggel mentek, a közönség reakcióit mérték, és ha esetleg visszafele sül el a dolog, akkor az nem okoz nagyobb károkat a kiadónak. Persze a dolog a lehető legjobb kimenetelt produkálta, és azóta a a képregényfilmek virágkorukat érik. Na, de lássuk végre, hogy milyen is volt a filmes adaptációk aranykorának hajnala!

Elég régen gyarapodott már a Rendhagyó rovat tárháza, ezért úgy gondoltam, hogy szót ejtek a legutóbbi regényről, amit olvastam. Ez nem más, mint Max Brooks világszerte nagy népszerűségnek örvendő zombitörténete, az élőhalott-apokalipszist a korábbiakhoz képest teljesen új nézőpontból megközelítő háborús história, a World War Z. Sokat lehetett hallani a megfilmesítés lehetetlenségéről, állítólag maga az író sem értette, hogy Brad Pitt cége, a Plan B miképpen gondolja megvalósítani a fiktív interjúkötetet. A nemrég bemutatott mozifilm ritka jó zombis produkció volt, de a könyv elolvasása után bátran mondhatom, hogy valóban kevés az egyezés az eredeti, és az adaptáció között. Nagy vonalakban végül is érezhető a filmen Brooks irományának hatása, és akad bőven egyező elem is, de felépítésileg teljesen más a két mű.

Azonban azzal, hogy mindkét konstrukció jó, vitába szállnék. Nem őrzöm meg a semlegességemet, ugyanis a World War Z ( és innentől a cím a regényre vonatkozik ) eléggé alulmúlta az elvárásaimat. Valószínű, hogy ebben egy adag kifejezetten személyes ízlésvilág is szerepet játszott, de ezt már megszokhattátok tőlem. Először is: Az ál-dokumentarista stílus szerintem nem működik megfelelően, azzal, hogy Brooks fiktív interjúkötetet írt, tulajdonképpen megpecsételte az olvasói élmény drasztikus csökkenését. A regény tulajdonképpen nem más, mint néhány oldalas beszámolók, kérdés-felelet sorozatok, visszaemlékezések gyűjteménye, amelyeket az író, mint az ENSZ vizsgálóbizottságának küldötte gyűjt össze, a háború túlélőinek, fontos szereplőinek prezentálásában. Ezzel az a legnagyobb gondom, hogy nem tudtam beleélni magamat a cselekménybe. Egy-egy beszámoló átlagosan 8-10 oldalas, és mire kezdtem volna elmerülni az egyik túlélő sztorijában, hirtelen vége szakadt, és jött a következő emberke, adott esetben a világ másik végéről. Ezáltal túlságosan szakaszossá, és borzalmasan vontatottá válik a könyv.

Viszont: Brooks átgondolt ötletei, feneketlen kreativitása, és maximális precizitása hatalmas dicséretet érdemel, ugyanis az a hihetetlen mennyiségű kutatómunka és vázlatmennyiség ami az író számláján lehetett a könyv papírra vetése előtt, az valami elképesztő elhivatottságra, alkotói akaraterőre utal. Erre abból következtetek, hogy a World War Z számtalan téren megfordul, mind a hadviselés, mind a tudomány, mind a kultúra, mind a vallás területén, továbbá részletesen kielemzi az aktuálpolitikát, valamint számos társadalmi problémát is górcső alá vesz. Brooks gyakorlatilag az élet semmilyen területét nem hagyja ki, ami kicsit is foglalkoztathatja a 21. század átlagemberét. Az élőhalottakat egyfajta eszközként kezeli, megvizsgálja, hogyan reagálnának a világ országai egy hirtelen feltűnő, veszélyes, és vérszomjas közös ellenség létezésére. Remek ötlet maga a világháború, hiszen ezidáig a zombitörténetek csupán kisebb területekre, néhány túlélőre fókuszáltak, Brooks azonban tényleg bejárja az egész világot az Antarktisztól, Izraelen át, az óceán mélyéig.

Nagyon kár, hogy pont az előbb kifejtett részletesség, a könyv nagy pozitívuma, egyben megágyaz a legnagyobb negatívumnak is. Ennyi történetet egy 400 oldalas könyvbe zsúfolni egyszerűen lehetetlen. Mire beleélnénk magunkat az egyik visszaemlékezésbe, már jön is a következő. Ráadásul sokszor a mesélő karakterek tűnnek klisésnek, erőltetettnek, unszimpatikusnak. Én például nem tudtam kibékülni azzal, hogy majdnem minden interjúalany keménykedik, játssza az agyát. Értem, hogy ezzel a dühös, csalódott, megcsömörlött, háború viselte emberi lelkeket akarta ábrázolni az író, de nem kellett volna ennyire kisarkítani a figurákat.

A World War Z összességében érdekes olvasmány, ám a sok rövidke, ezáltal sajnos csak mérsékelt hatást gyakorló történet hosszú távon unalmassá, vontatottá teszi a könyvet. Egy próbát azért mindenképpen megér. 6,5/10. 

Steven Soderbergh manapság az egyik - ha nem a - legaktívabb filmrendező, évente akár két-három produkcióval is jelentkezik, és ezeknek a minőségével sem szokott komoly baj lenni ( a Magic Mikeról, könyörgöm, feledkezzünk most meg ). Idén sikerült a szokottnál kicsivel nagyobb elismerést kivívnia a rendezőnek, Mellékhatások című munkájával, amely igazi zsánerkeverék. A drogos filmek, a jogi, valamint az üzleti dráma, továbbá a thriller stílusjegyei egyaránt tiszteletüket teszik, és egyértelműen ettől lesz eme mozgókép kiváltképp érdekes.

David Zucker semmiképpen sem nevezhető elhanyagolható névnek a filmparódiák világában, ugyanis az úriembernek köszönhetjük a Csupasz pisztoly-filmeket, amelyek a műfaj egyértelműen legelismertebb megmozdulásai, de többek között Zucker műve a szintén sokra tartott Airplane! is. A harmadik epizód óta ő termeli a Horrorra akadva-filmeket is. Annak idején az első részt még a Wayans-klán produkálta, és én személy szerint szeretem is azt a produkciót, remek paródia. A második részt nem láttam, de a harmadik megint csak nem lett rossz, viszont a negyedik epizódnál már éreztem kisebb visszaesést - bár nem volt vészes, amennyire emlékszem rá. Ezután sokáig úgy tűnt, hogy nem lesz következő felvonás, ám idén mégiscsak megérkezett az ötödik rész. Zucker íróként és producerként is kivette belőle a részét. Egy jó hírem van így elöljáróban: David Zuckernek innen már ismét csak felfelé vezethet az út, mert a mélypontot ezennel sikeresen elértnek nyilvánítom!

G.I. Joe: Megtorlás ( 2013 )

A 2009-es első G.I. Joe - filmre emlékezve nem tudok mást mondani, minthogy az egyik legjobban elbaltázott film, amihez valaha szerencsém volt. Gyerekes, felületes, kínos, szinte már önmaga paródiája. Idén érkezett meg a folytatás, és ezúttal már én vörösödöm az alkotók helyett, amiért ez a film is szinte teljesen ugyanolyan lett, mint az első felvonás. Mert ezek szerint akkor pontosan ez is a cél. Látható, hogy egyáltalán nem is akarták kijavítani a korábbi produkció hibáit, inkább csak ráerősítettek a negatívumokra. Kezdjük azzal a ténnyel, hogy a premiert eltolták egy évvel. Mi is volt az indok? Az, hogy a tesztközönség több Channing Tatumot akart a filmbe. Ez eddig oké. Viszont a végül bemutatott mozgóképen a színész jó, ha összesen tíz percet szerepel. Vagyis ez csak valami rossz kifogás lehetett. A Megtorlás főszereplője már Dwayne Johnson, aki a kevés megmaradt Joe-t vezeti bosszúhadjáratukon, miután minden jel szerint a saját kormányuk végeztette ki az egész elit egységet. Eközben visszatér Kobra Parancsnok, és vele még vagy tucatnyi fájóan kínos "nicknév", majd megkezdődik a felettébb izgalmas cselekmény, amelynek kivitelezése legalább annyira professzionális, mintha egy ötéves kisgyerek játszaná el a jeleneteket a nappali szőnyegén. Azonban fontos pozitívumként ki kell emelni, hogy legalább változatosak az egyes képsorok. Sokfajta környezetbe látogatást teszünk, valamint az akciójelenetek is hosszúak, és többnyire eléggé élvezhetőek is, hogyha nagy nehezen eltudunk vonatkoztatni a ténytől, hogy itt mindenki műanyagból készült, azaz a szereplők nemhogy nem véreznek, de még csak le sem horzsolják magukat. De persze nem győzöm nem megemlíteni azt a bizonyos londoni pusztítást, ami eddig az egész filmév egyik legütősebb jelenete. Ha az egész film ilyen színvonalas lenne! Természetesen megnyugtató, hogy legalább Channing mialófaszt kipaterolták a francba, és helyette egy nagybetűs tesztoszteroncsászárt kapunk A Szikla személyében. Feltűnik Bruce Willis is, bár legemlékezetesebb pillanata az a koleszterines poén, amit az előzetesből már mindenki ismer. A papírnál is vékonyabb jellemű karaktereket a felháborítóan pocsék szövegkönyv teszi már-már felfoghatatlanul kínossá. Egy szó, mint száz: A G.I. Joe: Megtorlásnak az első rész kilométeres hibalajstromának felhozatalából csupán egy negatívumot, Tatumot sikerül orvosolnia, de amúgy itt még mindig játékkatonák lövöldöznek szörnyen kisarkított főgonoszokra. 5/10.

„ Time to meet the Devil. ”

A dán rendező, Nicolas Winding Refn mindig különleges, egyedi stílusával, rendhagyó elbeszélésmódjával itatja át munkáit. A nagyra tartott Pusher-trilógia után elkészítette a Bronsont, amely Tom Hardy egyik legelső igazán komoly filmszerepe volt, majd tető alá hozta, a zseniális Madds Mikkelsennel karöltve, a Valhalla - A vikingek felemelkedése című, sokféleképpen értelmezhető művészfilmet. Ezután jelentkezett a Drive-val, ami világszerte ismertté, és népszerűvé tette a direktor nevét. A Ryan Goslinggal való közös munka eredményes volt, így Winding Refn ismét maga mellé vette a tehetséges színészt, hogy elkészítse legújabb munkáját, a Csak Isten bocsáthat meg című, bosszúfilm-körítésbe ágyazott Végzet-drámát.

Neill Blomkamp 2009-ben robbant be a filmes köztudatba, amikor lófingnyi költségvetésből elkészítette az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb, és egyben legfontosabb sci-fijét, a District 9-t. A rengeteg belső tartalmat, és látványos akciót bemutató produkció hitelessé tette a rendező nevét, így a stúdió boldogan, és feltétel nélkül hozzávágott száz milkót, plusz egy Matt Damont, meg egy Jodie Fostert. Blomkamp szabad kezet kapott. Ezt többé-kevésbé ki is használja, de gondolom senki nem lepődik meg, hogyha azt mondom: A District 9 überelésére esélye sem volt az Elysiumnak. Jó pont a direktor úr számlájára, hogy láthatólag nem is ez volt a cél.

2004 volt az év, amikor James Wan előkapta lángszóróját, és kitörölhetetlen betűkkel a filmtörténelem egére véste vele a nevét. A Fűrész nem csak mint az új évezred legjobb, de egyúttal minden idők egyik legfontosabb horrorjaként vált ismertté. Éppen ezért okozott nagy csalódást az előbb említett mesterművet sikerre vivő Wan-Whannell-Clouser trió következő munkája, a Halálos hallgatás. Majd nemrég Wan és Whannell elhatározták, hogy javítanak, és elkészítették az Insidioust, amit én sajnos még nem láttam, de állítólag elég jó lett. James Wan idén két filmmel tér vissza, az egyik az Insidious folytatása, a másik pedig jelen írás tárgya, a The Conjuring. Enyhén szólva nagyon meglepődtem, amikor megláttam, hogy a produkció lassan 40 000 szavazat alapján még mindig közel 8 pontos átlaggal büszkélkedik az imdb-n. Ez rendkívül ritka eset az utóbbi évek horrortermését tekintve, így nem is volt kérdés, hogy látni kell a művet.

Annak idején az ötödik évad első része jövőbetekintéssel kezdődött. Walt ismét rendelkezett hajjal, és szakáll terén is ápolatlanabb volt. Láthattuk rajta, hogy valami nincs rendben, űzött vad hatását keltette, ahogy az étteremben üldögélt. Amikor Jim Beaver a korábbról ismert fegyverkereskedőként megjelent, teli csomagtartóval, rögtön levágta a néző, hogy durva finálé várható. Aztán visszaugrottunk a sorozat jelenébe, és szépen lassan megfeledkeztünk a keserű hangulatú képsorokról. Egészen addig, amíg a lassan már egy évvel ezelőtt adásba küldött nyolcadik epizód végén Hank a vécén ülve rá nem jött az igazságra. W.W. az Walter White. Heisenberg végig ott volt a szeme előtt, ráadásul a saját családjában. És ezen a ponton szopattak meg minket az alkotók, és az AMC, ugyanis 11 hónapos pihenőre küldték a szériát.

A 2010 - es filmfelhozatal egyik nagy meglepetése volt a Red, amely egyfajta lightos Expendablesként funkcionált Bruce Willissel, John Malkovichcsal, Morgan Freemannel, Helen Mirrennel, és Mary-Louise Parkerrel. Remek poénoknak, jól megírt karaktereknek, izgalmas cselekménynek, és elképesztően ütős akciójeleneteknek örülhettünk. Személy szerint az egyik legjobb akció-vígjátéknak tartom az első felvonást. Ennek megfelelően nagyon vártam a második epizódot, különösen amióta kiderült, hogy Anthony Hopkins is csatlakozik a gárdához. A produkció megtekintése után az érzelmeim vegyesek, de csalódott azért nem vagyok.