Elég régen gyarapodott már a Rendhagyó rovat tárháza, ezért úgy gondoltam, hogy szót ejtek a legutóbbi regényről, amit olvastam. Ez nem más, mint Max Brooks világszerte nagy népszerűségnek örvendő zombitörténete, az élőhalott-apokalipszist a korábbiakhoz képest teljesen új nézőpontból megközelítő háborús história, a World War Z. Sokat lehetett hallani a megfilmesítés lehetetlenségéről, állítólag maga az író sem értette, hogy Brad Pitt cége, a Plan B miképpen gondolja megvalósítani a fiktív interjúkötetet. A nemrég bemutatott mozifilm ritka jó zombis produkció volt, de a könyv elolvasása után bátran mondhatom, hogy valóban kevés az egyezés az eredeti, és az adaptáció között. Nagy vonalakban végül is érezhető a filmen Brooks irományának hatása, és akad bőven egyező elem is, de felépítésileg teljesen más a két mű.
Azonban azzal, hogy mindkét konstrukció jó, vitába szállnék. Nem őrzöm meg a semlegességemet, ugyanis a World War Z ( és innentől a cím a regényre vonatkozik ) eléggé alulmúlta az elvárásaimat. Valószínű, hogy ebben egy adag kifejezetten személyes ízlésvilág is szerepet játszott, de ezt már megszokhattátok tőlem. Először is: Az ál-dokumentarista stílus szerintem nem működik megfelelően, azzal, hogy Brooks fiktív interjúkötetet írt, tulajdonképpen megpecsételte az olvasói élmény drasztikus csökkenését. A regény tulajdonképpen nem más, mint néhány oldalas beszámolók, kérdés-felelet sorozatok, visszaemlékezések gyűjteménye, amelyeket az író, mint az ENSZ vizsgálóbizottságának küldötte gyűjt össze, a háború túlélőinek, fontos szereplőinek prezentálásában. Ezzel az a legnagyobb gondom, hogy nem tudtam beleélni magamat a cselekménybe. Egy-egy beszámoló átlagosan 8-10 oldalas, és mire kezdtem volna elmerülni az egyik túlélő sztorijában, hirtelen vége szakadt, és jött a következő emberke, adott esetben a világ másik végéről. Ezáltal túlságosan szakaszossá, és borzalmasan vontatottá válik a könyv.
Viszont: Brooks átgondolt ötletei, feneketlen kreativitása, és maximális precizitása hatalmas dicséretet érdemel, ugyanis az a hihetetlen mennyiségű kutatómunka és vázlatmennyiség ami az író számláján lehetett a könyv papírra vetése előtt, az valami elképesztő elhivatottságra, alkotói akaraterőre utal. Erre abból következtetek, hogy a World War Z számtalan téren megfordul, mind a hadviselés, mind a tudomány, mind a kultúra, mind a vallás területén, továbbá részletesen kielemzi az aktuálpolitikát, valamint számos társadalmi problémát is górcső alá vesz. Brooks gyakorlatilag az élet semmilyen területét nem hagyja ki, ami kicsit is foglalkoztathatja a 21. század átlagemberét. Az élőhalottakat egyfajta eszközként kezeli, megvizsgálja, hogyan reagálnának a világ országai egy hirtelen feltűnő, veszélyes, és vérszomjas közös ellenség létezésére. Remek ötlet maga a világháború, hiszen ezidáig a zombitörténetek csupán kisebb területekre, néhány túlélőre fókuszáltak, Brooks azonban tényleg bejárja az egész világot az Antarktisztól, Izraelen át, az óceán mélyéig.
Nagyon kár, hogy pont az előbb kifejtett részletesség, a könyv nagy pozitívuma, egyben megágyaz a legnagyobb negatívumnak is. Ennyi történetet egy 400 oldalas könyvbe zsúfolni egyszerűen lehetetlen. Mire beleélnénk magunkat az egyik visszaemlékezésbe, már jön is a következő. Ráadásul sokszor a mesélő karakterek tűnnek klisésnek, erőltetettnek, unszimpatikusnak. Én például nem tudtam kibékülni azzal, hogy majdnem minden interjúalany keménykedik, játssza az agyát. Értem, hogy ezzel a dühös, csalódott, megcsömörlött, háború viselte emberi lelkeket akarta ábrázolni az író, de nem kellett volna ennyire kisarkítani a figurákat.
A World War Z összességében érdekes olvasmány, ám a sok rövidke, ezáltal sajnos csak mérsékelt hatást gyakorló történet hosszú távon unalmassá, vontatottá teszi a könyvet. Egy próbát azért mindenképpen megér. 6,5/10.
