Játsz/ma ( 1997 )

Amikor David Fincher elkészítette A végső megoldás: Halál című Alien-filmet, még közel sem volt borítékolható a klasszikusokat termelő karrier. Amikor azonban a mozikba került a He7edik címre keresztelt thriller, amelyben Brad Pitt és Morgan Freeman karakterei futottak versenyt az elmebeteg John Doeval ( Kevin Spacey máig legjobb alakítása ), minden megváltozott. A sikerprodukció után már nyilván mindenki kíváncsian várta a rendező következő dobását. Fincher 1997-ben John D. Brancato és Michael Ferris forgatókönyvét vette kezelésbe, így születhetett meg a Játsz/ma című thriller. Hogy a magyar szinkronstúdiók miért buknak ennyire ezekre a perjeles címekre ( Ál/Arc, Ha/Ver ), azt nem tudom, ahogyan azt sem, hogy miért kellett túlbonyolítani az eredeti The Game címet, lehetett volna egyszerűen A játék, vagy perjel nélkül A játszma. Na, mindegy, a lényeg természetesen nem itt keresendő. A Játsz/ma főhőse, Nicholas ( Michael Douglas ), milliárdos befektetési bankár, azonban élete a munkán kívül semmi említésre méltót nem hordoz magában, csupán esti ivós híradónézést. A negyvennyolcadik születésnapját ünneplő férfinak nincs se gyereke, se barátai, felesége pedig már régen elhagyta. Öccse, Conrad ( Sean Penn ) ezért úgy dönt, hogy megajándékozza egy utalvánnyal, ami a CRS nevű rekreációs központnál vehető igénybe. A cég személyre szabott játékprogramokat talál ki klienseinek. A kötelező tesztek elvégzése után néhány nappal Nicholas arra eszmél, hogy élete élőszereplős akciójátékká alakult, csakhogy a szabályok közel sem olyanok, mint amilyenre a férfi számított. Nyilván egy ilyen szinopszissal nem lehet nem felkelteni a nézők érdeklődését. Az alaptörténet gyakorlatilag kismillió lehetőséget kínál fel csattanó-téren, el sem tudjuk képzelni, hogy ebből mi sül ki végül. Amikor már nagyjából tisztázódni látjuk gondolatainkat, akkor érkezik egy újabb fordulat, kiderül, hogy a játszma irányítóinak keze minden eddig elképzelt határnál messzebbre nyúlik. A végső fordulat pedig tulajdonképpen az, hogy nincs végső fordulat. Helyette a legkiszámíthatóbb zárás fogad minket. Persze, csak cselekményileg, hangulatilag azonban valami egészen váratlant tapasztalunk. A záróképek erőteljesen groteszk hatást árasztanak magukból, az elbukott hőst pezsgővel és tapsviharral jutalmazzák, és mi nem értjük, hogy mire a nagy öröm. Akárcsak a He7edik esetében, ezúttal is elkel egy kis idő, akár egy-két nap is ahhoz, hogy megértsük a lényeget. A Játsz/ma üzenete nem több az egyszerű ténynél és mindennél bölcsebb jó tanácsnál: Az élet szürke, fárasztó, és kikészíti az embert. Ám neked mégis az a dolgod, hogy éld az életed ebben a világban, ha pedig megcsinálod, akármilyen utat is tudsz magad mögött, a többiek meg fognak tapsolni. Szóval ne félj! Michael Douglas nyilvánvalóan sosem fog még egyszer olyan nagyszerű játékot bemutatni, mint amit az Összeomlásban láthattunk tőle, de tény és való, hogy kiválóan hozza a saját mindennapjaiba belefáradt Nicholast. David Fincher rendezésébe természetesen fölösleges lenne bármiképpen belekötni, hiszen a direktor hihetetlen fordulatszámig pörgeti fel a forgatókönyv önmagában talán kissé jellemtelen cselekményét, és életet lehel a történésekbe. A feljebb kiemelt záróképsorok sem lennének ennyire jók, hogyha a direktori munka nem volna ennyire precíz. A szkript szimbólumait, az ember önmagával való versenyfutását kitárgyaló, keserédes atmoszférával rendelkező történetet Fincher egyedülálló kisugárzással ruházza fel. Talán pont ezért olyan nagy rendező ő. 8/10.