Miután a Boszorkányszöggel eljutottam a Vörösbegyben indult átívelő szál elvarrásáig, visszaugrottam a Harry Hole-sorozat elejére, és a kronológiai értelemben vett első könyvvel, a Denevéremberrel folytattam a széria felderítését.

Harry Hole norvég nyomozó Sydneybe utazik, hogy segítsen az ottani hatóságoknak felderíteni egy fiatal női honfitársának halálát. A fiatal nőt megfojtották, de előtte meg is erőszakolták. Harrynak minden zsenialitását latba kell vetnie, hogyha le akarja leplezni a gyilkost, miközben igyekszik ápolni újdonsült kapcsolatát az Ausztráliában élő svéd lánnyal, Birgittával, ráadásul a nyomozónak múltja sörtét démonaival is meg kell küzdenie.

Az ausztrál környezet nem véletlenszerű választás volt Jo Nesbotól, hanem minden jel szerint komoly társadalomkritikai motiváció állt a magányos kontinens a történet helyszínéül való megtétele mögött, ugyanis, főleg a regény első felében, az író elég keményen értekezik az ausztrál rendszer hibáiról, a (döglött) kenguruk uralta világ problémáiról. Nesbo különösen sokat foglalkozik az országban túlburjánzó homoszexualitással, azzal a ténnyel, hogy Ausztráliába a világ minden tájáról érkeznek a homokosok, hiszen nem titok, hogy a húspiac itt igazán bő választékot vonultat fel. Ugyanakkor a heteroszexuális típusú prostitúció is nagy hangsúlyt kap a Denevéremberben. De ami összetartja a történetet, és amitől ez a könyv igazán eredeti lesz, az nem más, mint az ausztrál őslakosok mondavilága, ami egyfajta szimbólumrendszert képez a regény konkrét cselekménye köré. A cselekményvezetés izgalmas, és érdekfeszítő, ugyanakkor számomra kissé hirtelen érkező fordulat volt a gyilkos leleplezése, Nesbo nem ágyazott meg kellőképpen ennek a fontos mozzanatnak. Viszont nagyon jó húzás az írótól, hogy az egészen apró, szinte jelentéktelennek tetsző, de amúgy pont ezért feltűnő részletek a későbbiekben fontos szerephez jutnak.

Carl lendületesen, mereven maga elé meredve menetel előre az úton, mögötte Rick, az apja sántikál vértől csöpögő ruhájában. Ekkor az apa megállítja fiát, és mellélép. Majd a szemébe néz, és azt mondja: "We're gonna be...", ám itt a mondat félbeszakad, Rick meglátja fia szemében az igazságot, ami elől hosszú ideje menekülnek már, és elhallgat. És ebben a pillanatnyi csöndben benne van a The Walking Dead elmúlt három és fél évadának minden drámája, mindaz a letaglózó erejű keserűség és bánat, ami uralja korunk egyik legnagyszerűbb sorozatának romokban heverő világát.

Próbaképpen, kísérleti jelleggel kezdtem el Jo Nesbot olvasni, ám a norvég író zseniális stílusa hamar rabul ejtett, erőteljes karakterei, és példátlanul intelligens történetei pedig örök viszonyítási alapként fognak élni a fejemben. És ráadásul még mindig hátra van egy csomó olyan könyve, amit még nem olvastam, ugyanis a Boszorkányszög a harmadik Nesbo-regény, amit viszonylag rövid idő alatt megettem, előtte a Vörösbeggyel és a Nemeszisszel ismerkedtem, mindkettő lenyűgözött. Ahogy a Boszorkányszög is...

Az oslói hőség tombolásának kellős közepén sorozatgyilkos üti fel a fejét a városban, ám stílusa a jelek szerint elüt a szabványtól. Mivel a rendőri testület nagy része szabadságát tölti, a nyomozással azokat bízzák meg, akik még ebben az időszakban is munkára foghatóak. A sors iróniája, hogy a szóban forgó egyének történetesen esküdt ellenségek: Tom Waaler és Harry Hole.

Jo Nesbo ezúttal sem hazudtolja meg magát, hiszen a Boszorkányszög ismét a krimi magasiskoláját képviseli. Az író most sem esik az önismétlés hibájába, újszerű atmoszférát teremt. A regény történetének vázát két fontos elem képviseli. Az egyik a sorozatgyilkos pszichológiája, a másik pedig a Tom Waaler-szál fináléja. Az író remekül osztja meg a szűk 400 oldalas terjedelmet a két sztori között, és hozza őket tulajdonképpeni összefüggésbe is. Az eddig általam ismert Nesbo-regények közül a Boszorkányszög a legfordulatosabb. A bevezetést követően gyakorlatilag megállás nélkül érkeznek az újabb, kisebb-nagyobb csavarok, például ahogy Harry rájön a gyilkos helyszínválasztási módszerére, de az egyetemi kollégiumban történő gyilkosság bemutatása is ide sorolandó, ahogy még a cselekmény számos más mozzanata is. Mindennek a tetejébe Nesbo pazarul vezeti félre az olvasót, így a gyilkos kiléte alapos meglepetést okoz, hát még annak a bizonyos "miért?"-nek a kifejtése, ami a szerző abszolút zsenialitását sugározza magából. Jó ötlet volt az okkultizmust, és a vallást ( bár ez utóbbi csak minimális mértékben van jelen ) behozni a történetbe, ettől a sztorinak igazán különleges hangulata lesz. És akkor még nem beszéltem az időjárás szimbolikus használatáról. A kínzó hőséget tomboló vihar váltja fel, amikor Harry eljut a gyilkoshoz. És még csak ezután következik a Tom Waaler-szál lezárásának szentelt finálé, ami valóságos adrenalinbomba, telis-tele extremitással és feszültséggel.

Paul Verhoeven fénykorában egymás után tette le az asztalra meghatározóbbnál meghatározóbb sci-fijeit. Filmjei nem tökéletesek, de elképesztően egyediek, és ábrázolásmódjuk bátor, naturális stílusú. Hogy az ilyen, értelemszerűen megismételhetetlen atmoszférával rendelkező mozgóképeket minek feldolgozni, azt nem tudom, szerintem az ilyen szintű pofátlanságra már a pénz sem elég indok. Ettől függetlenül azonban Az emlékmás 2012-es újrázása jól sikerült, bár Verhoeven egyedülálló stílusát Len Wiseman nyilvánvalóan meg sem próbálta utánozni. Idén pedig megérkezett a direktor talán legfontosabb művének, a Robotzsarunak a remakeje is. Paul Verhoeven örülhet, hogy még életben van, mert hogyha történetesen halott lenne, akkor most forogna a sírjában.

Hollywood az 1950-es években. Az angyalok városa. Valóságos földi paradicsom. A sikerre és hírnévre vágyó fiatalok csak úgy özönlenek ide a világ minden tájáról. Akármire képesek lennének, hogy egyszer ők is Marilyn Monroek és James Deanek legyenek. És néhányuknak sikerül is. A tízezerből egynek. A többiből kurva és drogos lesz. De hát mit is várunk egy olyan várostól, ahol tombol a szervezett bűnözés, és a rendőri testület tagjai sem jobbak azoknál, akiknek az elfogásárért fizetik őket. Igen, Curtis Hanson rendőrökkel a főszerepben rendezett gengszterfilmet.

Érkezett egy rövid kis videó, amelyben Deborah Riley díszlettervezői szempontból beszél egy kicsit a Trónok harcáról. Bizony, kezd beindulni a marketinggépezet, egyre több kis morzsát fognak elénk vetni, ugyanis április 6.-án kezdődik a vadiúj szezon!

„ Az egészet le fogom rombolni. Rádöntöm az egész kibaszott, fertőzött, roskatag templomot a fejére. Bibliai pusztulás lesz. ”

A blog három és fél évvel ezelőtti indulása óta időnként megemlítem F. Gary Gray filmjét, de a mai napig nem publikáltam önálló bejegyzést a Törvénytisztelő polgárról. Ennek is eljött az ideje!

Bosszúfilmekre szükség van. Nemes egyszerűséggel az ember lelke néha megkíván egy-egy olyan történetet, amit nézve levezetheti a lelkében és az agyában felgyülemlett fölösleges feszültséget. Ebben a műfajban jelen van valami, amit semmilyen másféle mozgókép nem képes produkálni: Utánozhatatlan kielégülésérzet. Látni, ahogy a megtört főhős túlemelkedik szomorúságán, és a gyásztól vezérelve elsöpör mindenkit, aki fájdalmaiért felelős. A Törvénytisztelő polgár bosszúfilm, ám kétségkívül különleges zsánerbeli darab. Olyan ez a mozgókép, mintha A megtorlót és a V mint vérbosszút keverték volna össze benne.

A Super Bowl-ra időzítették a Transformers: A kihalás kora című film első előzetesét is. Michael Bay nem kevés támadást kapott már óriásrobotos művei miatt, ám én személy szerint odavagyok a teljes Transformers-trilógiáért, úgy gondolom, hogy a három film közül bármelyik köröket ver a Tűzgyűrű című kaiju-szappanoperára. A franchise negyedik része A kihalás kora alcímet kapta, Bay elmondása szerint a korábbiaknál sötétebb hangulati tónusa lesz a filmnek. A szereplőgárda is lecserélődött, ezúttal Mark Wahlberg beszélhetett a forgatáson nem létező óriáspartnereihez, és futkározhatott a felvételekre utólag felvitt robbanások elől. Látványban, és badass robotokban ezúttal sem lesz hiány. Június 26.-án magyar premier!

Amíg Christopher Nolan neve az elmúlt években összeforrt a brutálisan látványos, mégis rendkívül értelmes blockbuster fogalmával, addig pályafutása elején az úriember még kisebb horderejű produkciókat készített. Miután az elképesztően elmés Mementóval berobbant a köztudatba, a filmvilág megérezhette az elkövetkező időszak egyik legnagyobb rendezőjének eljövetelét, és Nolan nem is hagyta cserben a mozirajongókat, hiszen tudjuk, hogy milyen nagyszerű mesterműveket készít kétéves rendszerességgel. Viszont az erőteljes feltűnés, azaz a Mementó, és az aktív köztudatba való belépést biztosító Batman: Kezdődik között volt még egy lépcső. A híd, amelyen Nolan a kisebb filmek világából átkelt Hollywoodba. Ez volt az Álmatlanság.

Tegnap este, a Super Bowl szünetében végre bemutatták a 24: Live Another Day című sorozat első kis kedvcsináló videóját, amit nevezhetünk akár előzetesnek is. Minden idők egyik legnagyszerűbb tévésorozata, a 24 8 évadot élt meg 2001-től 2010-ig. Ezután nem készült több szezon, ám az alkotók nem hagytak fel a folytatás tervével, sokáig mozifilmet akartak készíteni, majd miután ez a stúdió vonakodása miatt nem jöhetett össze, elhatározták, hogy megvalósítják az új évadot. Tulajdonképpen nem is egy következő szezonról, hanem egy új sorozatról van szó, amely a 24: Live Another Day címre hallgat. A formátum megváltozott, ezúttal nem 24, hanem csak 12 epizódból fog állni az évad. Azonban a történet természetesen a 8. évad vége után veszi fel a fonalat. Jack Bauer Londonban bujkál, amikor ismét belekeveredik egy terrorelhárítási ügybe, ami látszólag egy minden korábbinál nagyszabásúbb támadás felé irányul. Természetesen továbbra is Kiefer Sutherland a főszereplő, de visszatér Mary Lynn Rajskub, Kim Raver, és William Devane is. Az első epizódot május 5.-én tűzik műsorra hazájában.