Amíg Christopher Nolan neve az elmúlt években összeforrt a brutálisan látványos, mégis rendkívül értelmes blockbuster fogalmával, addig pályafutása elején az úriember még kisebb horderejű produkciókat készített. Miután az elképesztően elmés Mementóval berobbant a köztudatba, a filmvilág megérezhette az elkövetkező időszak egyik legnagyobb rendezőjének eljövetelét, és Nolan nem is hagyta cserben a mozirajongókat, hiszen tudjuk, hogy milyen nagyszerű mesterműveket készít kétéves rendszerességgel. Viszont az erőteljes feltűnés, azaz a Mementó, és az aktív köztudatba való belépést biztosító Batman: Kezdődik között volt még egy lépcső. A híd, amelyen Nolan a kisebb filmek világából átkelt Hollywoodba. Ez volt az Álmatlanság.

Will Dormer ( Al Pacino ), Los Angeles-i gyilkossági nyomozó és társa, Hap Eckhart ( Martin Donovan ) Alaszkába érkeznek, hogy segítsenek a helyi rendőrségnek egy tizenhét éves lány brutális meggyilkolásának ügyében. Viszonylag könnyen eljutnak a gyilkoshoz, ám mielőtt még rájönnének, hogy ki az, a rejtélyes idegen elmenekül. Az ezt követő hajsza sűrű ködben zajlik, és Will ennek következtében összekeveri Hapet a gyilkossal, és lelövi partnerét. Hap utolsó szavaival szándékossággal vádolja Willt, ugyanis a háttérben ott motoszkál a belső ellenőrzés egy bizonyos nyomozása, amelyben főhősünk a gyanúsított, de a történet ezen része ekkor még eléggé homályos. Will elhallgatja, hogy ő végzett a társával, és a gyilkosságot rákeni a menekülő ismeretlenre. Ezután nem sokkal felkeresi őt a fiatal lány gyilkosa, Walter Finch ( Robin Williams ), és közli Willel, hogy látta, amikor az lelőtte Hapet. Innentől kezdve a tapasztalt, és híres nyomozó kénytelen együttműködni a tettessel, miközben vívódik saját magával. Mindennek a tetejébe éjszakánként képtelen elaludni, hiszen az alaszkai tavasz során egész éjjel nappali világosság uralkodik a vidéken.

Christopher Nolan rendezése a Mementóból ismert aprólékos, részletgazdag munkát idézi, a direktor ezúttal is él különleges módszerével, és nem csak a színészekre gondol, hanem a forgatási helyszínek és díszletek minden apró eszközének is gondos figyelmet szentel, és pontosan tudja, hogy a produkció mely szakaszában van szükség például egy hirtelen bevágott ventilátorra. És ha már vágás! Az utómunkálatok során nagyon ügyesen illesztették össze a felvételeket, ritkán marad meg bennem ennyire mélyen a vágói munka. Utóbbi az Álmatlanságban dinamikus, ráadásul gyakran találkozunk vele. Érdekes megfigyelni, hogy a kamera nagyon ritkán fókuszál egyszerre több szereplőre, leginkább külön-külön emeli ki őket, így párbeszédek esetében igencsak sűrű jelenség a vágás. Kivétel a kompos jelenet, Walter és Will első találkozása, ami ilyetén rendhagyó mivolta miatt válik különösen emlékezetessé.

Hillary Seitz forgatókönyve sajnos nem a legjobb, ugyanis a történet főbb elemeit pont a rossz irányból közelíti meg. Ütősebb lenne a cselekmény, hogyha nem látnánk, ahogy Will lelövi Hapet, és ugyanígy hülyeség, hogy tanúi vagyunk annak, hogy Walter felfedi magát a nyomozónak. Hogyha ezt a két eseményt nem tolná az orrunk alá a szkript, akkor máris kész lenne az erőteljes dupla csavar a film végére. Ehelyett inkább a belső ellenőrzés nyomozásának tárgyát tartja titokban a produkció, csak a finálé előtt tudjuk meg, hogy miért folyik vizsgálat a főhős ellen, holott Will karaktere sokkal érdekesebb lenne, hogyha végig tisztában lennénk ezzel az információval. Ettől függetlenül azonban meg kell hagyni, hogy az utolsó félóra tartogat feszültséget és izgalmat bőven, a végső leszámolás kimenetele ütős, az ezután érkező zárókép pedig fantasztikusan erőteljes hatást gyakorol. Minderre ki is vagyunk éhezve az első, eléggé unalmas és vontatott 80 perc után.

Al Pacino remekül alakít, az már nem az ő hibája, hogy a néző számára kissé zavaró, hogy szemmel láthatólag a kisujja körméből rázta ki Will életre keltését, nem kellett komolyabban megerőltetnie magát. Robin Williamst furcsa negatív szerepben látni, ám a színész maximálisan helytáll. Egyedül Hilary Swankkel nem tudtam kibékülni, valamiért végig hidegrázással vegyes idegrángást akartam kapni a színésznőtől, nagyon irritálóan játszik az Álmatlanságban.

A történet fontos eleme az alaszkai fehér éjszaka. Aki ahhoz van szokva, hogy a Nap idővel lemegy, és az ég besötétedik, annak rendkívül nehéz beleszoknia az új felállásba. A nappali fényben úszó éjszaka jelensége Will számára a bűntudatot szimbolizálja, mintha ezzel vezekelne olyan tettekért, amik sokkal összetettebbek annál, minthogy azt bárki kívülálló megérthetné. A fényképezés színvilága is alkalmazkodik a borús, ám mindig világos alaszkai tavaszhoz, ezáltal egy vaskosabb, szomorúbb, szürkébb hangulata kerekedik a produkciónak.

Az Álmatlanság sajnos messze nem tökéletes film, bár ez igazán nem Christopher Nolanen múlik. Az igazság az, hogy ebben a produkcióban a forgatókönyv a hibás, ugyanis rossz oldalról vizsgálja a történetet, összevissza ugrál a krimi és a thriller módszerei között, nem tudja eldönteni, hogy végső soron melyik műfajba is akar tartozni. De persze, ismét csak ki kell emelnem az utolsó félórát, ami nagyon, de nagyon jóra sikeredett. Összességében 7/10.