Carl lendületesen, mereven maga elé meredve menetel előre az úton, mögötte Rick, az apja sántikál vértől csöpögő ruhájában. Ekkor az apa megállítja fiát, és mellélép. Majd a szemébe néz, és azt mondja: "We're gonna be...", ám itt a mondat félbeszakad, Rick meglátja fia szemében az igazságot, ami elől hosszú ideje menekülnek már, és elhallgat. És ebben a pillanatnyi csöndben benne van a The Walking Dead elmúlt három és fél évadának minden drámája, mindaz a letaglózó erejű keserűség és bánat, ami uralja korunk egyik legnagyszerűbb sorozatának romokban heverő világát.
Bő két hónappal ezelőtt a The Walking Dead téli szünetre ment, majd nem sokkal ezután a sorozat készítői és az AMC fejesei előrehozott karácsonyi ünnepséget tartottak, ami abból állt, hogy a banda részegen röhögött rajtunk, rajongókon, amiért a sorozat eddigi legjobb, és legmegrázóbb epizódja után valahogy ki kell bírnunk kilenc hetet kedvenc horrorsorozatunk nélkül. És habár a kemény tortúrában a széria számos bátran küzdő rajongója veszett oda, amikor megpróbált győzedelmeskedni a várakozás és a türelmetlenség démonai fölött, mi, kevesek, azért túléltük, és most, újult erővel ülünk ismét a televíziókészülékek és monitorok előtt, és csak annyit mondunk: Gyerünk!
Az új epizód Rickre, Carlra, és Michonnera fókuszál, de főleg a kissrác kap eddig szokatlanul nagy teret, viszont hogyha alaposabban belegondolunk, ez már kellett is, hiszen mégis csak egy egészen fiatal gyerekről beszélünk, aki egy darabjaira hulló világban nő fel, és érvényesülni próbál, erősnek akarja érezni magát. Meglepő módon Carl nem olyan irritáló ebben az epizódban, pedig az elmúlt időszakban már hidegrázást akartam kapni tőle. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a fiút játszó Chandler Riggsnek azért van még mit tanulnia, hiszen, habár egész szépen helyt áll, szemmel láthatóan nehezére esik egy egész epizód jelentős részét elvinni a hátán. Andrew Lincoln ezúttal kevesebb érvényesülési lehetőséghez jut, de ettől még változatlanul bizonyítja, hogy mennyire kiváló színész.
Sokan nyilván levezető jellegű részt vártak a nyolcadik epizód pusztítása után, és ez az elmélet grandiózusság tekintetében be is jön, hiszen a sztori ezen része csak néhány szereplővel foglalkozik, azonban atmoszféra terén továbbra is megmarad a lélekölő hangulati töltet, a kétségbeesés, a kilátástalanság, a szomorúság, és a halál állandó árnyéka teljes mértékben belengi a szereplők világát. Greg Nicotero hatásos, akár könnyfakasztásra is képes jeleneteket komponált meg, elég ha csak Michonne vérfagyasztó rémálmára, vagy Rick váratlan ébredésére és nagy nehezen magából kipréselt szavaira gondolunk. Utóbbi esetében a sorozat egyik legfontosabb elemére kanyarodik vissza: Rickre, de nem a túlélők vezetőjére, nem az egykori rendőrre, hanem a fiáért utolsó csepp véréig küzdeni képes apára. És Carlra, a kisfiúra, akitől a sors kegyetlenül elvette gyermekkorát - egészen megható, amikor egy pillanatra megáll, és szemügyre veszi a tévé mellett sorakozó videojátékokat, vagy amikor a tetőn ülve önfeledten tömi magába a pudingot.
Persze, a fanatikus hentmániások sem szenvednek hiányt az új epizód nézése közben, hiszen akad itt kaszabolás bőven. Kifejezetten jó nézni, ahogy Michonne minden dühét kitölti a körülötte gyalogoló zombikon, de Carl magánakciója is tele van izgalommal, feszültséggel, és vérrel.
A sok-sok szenvedés, és kín közepette a zárójelenet belevisz az összképbe egy hangyányi boldogságot, egy apró, szinte láthatatlan fogódzkodót az Armageddon szakadéka fölött, amire nem csak a küzdelemben megfáradt túlélőknek, de a nézőnek is nagy szüksége van.