„ Az egészet le fogom rombolni. Rádöntöm az egész kibaszott, fertőzött, roskatag templomot a fejére. Bibliai pusztulás lesz. ”
A blog három és fél évvel ezelőtti indulása óta időnként megemlítem F. Gary Gray filmjét, de a mai napig nem publikáltam önálló bejegyzést a Törvénytisztelő polgárról. Ennek is eljött az ideje!
Bosszúfilmekre szükség van. Nemes egyszerűséggel az ember lelke néha megkíván egy-egy olyan történetet, amit nézve levezetheti a lelkében és az agyában felgyülemlett fölösleges feszültséget. Ebben a műfajban jelen van valami, amit semmilyen másféle mozgókép nem képes produkálni: Utánozhatatlan kielégülésérzet. Látni, ahogy a megtört főhős túlemelkedik szomorúságán, és a gyásztól vezérelve elsöpör mindenkit, aki fájdalmaiért felelős. A Törvénytisztelő polgár bosszúfilm, ám kétségkívül különleges zsánerbeli darab. Olyan ez a mozgókép, mintha A megtorlót és a V mint vérbosszút keverték volna össze benne.
Clyde Shelton ( Gerard Butler ) boldog családapa, feleségével egy gyönyörű kislányt nevelnek. Egészen a játékidő 2. percéig, amikor hátborzongató gyorsasággal összeomlik a főhős boldog élete. Feleségét és kislányát a szeme láttára mészárolják le. A bűnösöket azonban elkapják, viszont az ügyész, Nick Rice ( Jamie Foxx ) Clyde ellenzésének dacára alkut köt a gyilkossal, aki így néhány év után szabadul is a börtönből, helyette pedig társát ítélik halálra, aki jóformán egy újjal sem nyúlt Clyde családjához. Ezután az eset elfelejtődik, és egészen addig senki nem is gondol rá, amíg tíz évvel az alkukötés után a fájdalommentesnek tervezett kivégzés brutális tortúrába nem torkollik. Clyde Shelton ugyanis visszatért, és nem csak szerettei gyilkosain áll bosszút, de az egész, hibásan működő rendszert is a földdel akarja egyenlővé tenni.
Ebben a filmben nem az az elsődleges lényeg, hogy Clyde megbosszulja a családját, hiszen ezt már bőven a játékidő első felében megteszi. Kivégzi a konkrét gyilkost. Azonban ezután nem áll meg, és szépen sorban levadászik mindenkit, aki felelősségre vonható azért, hogy a tettes három év börtön után elsétálhatott. Majd még nagyobbra tör, és már nem konkrét személyek képezik a célpontjait, hanem nemes egyszerűséggel az egész rendszert a sárba akarja tiporni. A Törvénytisztelő polgár az amerikai igazságszolgáltatás csődjéről, sorozatos kudarcairól szól, arról az elkeserítő tényről, hogy a gyilkosok szinte hobbiból járnak csak a tárgyalásokra, hiszen úgyis elengedik őket. Ám amíg a legtöbben csak keseregnének tehetetlenségükben, addig Clydenak megvannak az eszközei, az intelligenciája, és az időt sem sajnálja, ugyanis tíz évig tervezi bosszúhadjáratát. Olyan ember ő, aki már mindenre felkészült, akit nem lehet eltántorítani céljától. Ahogy az alagútban az informátor mondja, Clyde csak golyóval a fejében fog leállni. Elképesztő, ahogy a film bemutatja a rendszerből teljes mértékben kiábrándult figurát, a férfit, aki nem akar mást csak vért és pusztulást, egy hibásan működő gépezet utolsó és végső kudarcát. Rövid, ám fantasztikusan megírt, tartalmas monológok útján erősíti jellemét, és növeli a személyét övező félelmet. Amikor már magánzárkába száműzve is folytatja a gyilkolást, a rettegés a tetőfokára hág, és valóban, Clydetól mi is félünk, ám nem győzünk nem igazat adni neki.
F. Gary Gray rendezői munkája a hirtelen sokkhatásokra épül. A játékidő nagy részében minőségi thrillert dirigál az úriember, időnként azonban váratlanul egészen más irányba rántja az események láncolatát, és egyik pillanatról a másikra elkezd ömleni a vér. Ki felejtené el azt a velőtrázóan erőteljes képsort, amelyben a börtön folyosóján felbömböl a zene, Clyde pedig szabályosan kifilézi cellatársát, mindezt premierplánban, vagy azt a jelenetet, amikor a bírónő hívást kap. Hátborzongató erővel rángat minket végig művén a direktor, és ott turbózza fel Kurt Wimmer hihetetlenül jó forgatókönyvét, ahol csak tudja. Bosszúból, rettegésből, szenvedésből, gyászból, és rendszerkritikából gyúr maróan erős koktélt, és teremt kegyetlen atmoszférát.
Gerard Butler viszonylag ritkán vállal olyan szerepeket, amelyek igazán fekszenek neki, ám amikor nagy nehezen így tesz, akkor mindig maradéktalanul helytáll, sőt, remekel. A Törvénytisztelő polgárban élete legjobb alakítását nyújtja a saját megtört lelkéből halálos erőt merítő Clyde Shelton szerepében. A gárda tagjai közül egyedül csak Jamie Foxx érhet a közelébe, hiszen ő is kellően hiteles az igazság szerint pozitív, de szándékosan mégsem szimpatikus figura bőrében.
Ha én lettem volna a forgatókönyvíró, mindenképpen másképp képzeltem volna el a befejezést, azonban ha belegondolunk, Kurt Wimmer zseniálisan csavar egyet a cselekmény végén, így a film nem úgy zárul, ahogy azt vártuk volna. Wimmer elkerüli a V mint vérbosszú-utánérzést, helyette inkább kisebb, emberi érzelmekre fókuszál, és ehhez Gary Gray, ismét lenyűgöző meglátással, lelassítja a képkockák mozgását, hogy ezzel nekünk is sikerüljön átérezni a Clydeon egyik pillanatról a másikra eluralkodó nyugalmat, és békét. A zárójelenetben pedig mindenki tapsol, élükön Nickkel, mintha az ismét kudarcot vallott, ám végül mégis győzedelmeskedő, romlott rendszert ünnepelnék. 10/10.
