A múltkori epizód záróképe után szemétség lett volna az alkotóktól, hogyha nem Dany szálával indítják a negyedik részt. Persze, mi bízunk bennük, hiszen bizonyítottak már elégszer. Beléjük vetett hitünket ismételten meghálálják a készítők, hiszen a sorozat eddigi történetének egyik legjobb nyitóblokkjával ajándékoznak meg bennünket. Az epizódot kezdő, Meerenben játszódó szakasz nézése közben elégedetten vehetjük tudomásul, hogy ebben a blokkban minden elem a helyén van. Gyönyörű a fényképezés, fantasztikusak a helyszínek és a díszletek, tökéletesen vannak megválogatva a zenei aláfestések. Teljes mértékben átjön az igazságtalanság megtorlása által uralt hangulati töltet. Remek nyitány, ami tökéletesen vezeti fel a negyedik évad eddigi legjobb epizódját.

"Oldozzák fel, atyám, mert vétkezett."

A Kingpin Kiadónak hála már számos remek Marvel-történetet ismerhetett meg a magyar nyelvű publikum. A kiadó egyik legfőbb prioritása Pókember, és a hálószövő meghatározó kalandjainak bemutatása. Ilyen volt A Vadász lelke is, ahogy a magyar nyelven 2012-ben megjelent Jean DeWolff halála is.

Jean DeWolff a Pókemberrel szimpatizáló rendőrök egyike, valamint jó ember, és jó zsaru volt. Ám valakinek minden jel szerint mégis szúrta a szemét, ugyanis a nőt agyonlövik, ráadásul különösen aljas módon, álmában végeznek vele. Pókember rááll az ügyre, mindenáron kézre akarja keríteni a gyilkost, aki, mint ahogy az hamarosan kiderül, nem más, mint a magát Bűnölőnek nevező önbíráskodó, aki, enyhén szólva, kissé rendhagyó szempontok szerint választja ki áldozatait. Feltűnik a színen Fenegyerek is, Pókembernek pedig saját elveit is mérlegre kell helyeznie, miközben a gyilkos ámokfutása egyre több emberéletet követel.

Ez egy kőkemény zsarusztori, szuperhősökkel megspékelve. Az író nem más, mint a Marvel történetének egyik legfontosabb, és legnépszerűbb alakja, Peter David. Ebben a történetben nincs semmi fölösleges csillogás, zérón áll a nagyzolás mértéke, és a szokásos, Pókember-féle vicceskedés is a minimumra van állítva. Ebben a képregényben a kemény, utcai valóság áll a középpontban. Előtérbe kerül a bűnös jelző képlékenysége, a szubjektivitás, hiszen sokan sokféleképpen vélekedünk arról, hogy mi tartozik a bűn kategóriájába. Fenegyerek, azaz Matt Murdock szerepeltetése fontos, hiszen általa az igazságszolgáltatási rendszer is bevonódik a történetbe, és az állandó dilemma, ami a kétely köré csoportosul, hogy mégis mennyire bízhatunk meg a törvényben, és a törvény végrehajtására kiképzett személyekben. Az egészben az a legjobb, hogy a felvetett kérdésekre nem kapunk egyértelmű válaszokat, inkább csak különböző segítő elemeket fedezhetünk fel, amiket felhasználhatunk saját igazunk keresése során.

Na, ha már délelőtt úgyis beismertem, hogy még nem olvastam Thomas Harris Hannibal című regényét, ráadásul még Ridley Scott filmadaptációját sem láttam, gondoltam, rövid úton orvosolni kéne a felvetett két probléma, hiányosság közül legalább az egyiket. Ennek megfelelően megnéztem a történet mozgóképes változatát, ami kétségtelenül a Hopkins-féle Hannibal-filmek leggyengébbik darabja. Persze, ez nem azt jelenti, hogy rossz filmről van szó.

Ez a sorozat tényleg egyre jobb. Bryan Fuller és csapata olyan élménnyel ajándékoznak meg bennünket hétről hétre, amire lassan már nem lesznek megfelelő dicsérő szavak. Ezúttal pazar nyitójelenettel indít a banda, konkrétabban Will egyik álmával, vagy inkább látomásával. Zseniális tálalásban köszönthetjük, immáron sokadszorra, a szarvas-szimbólumot, ami továbbra is elképesztően ütős. A színvilág fakó, a két zseni, Will és Dr. Lecter, pedig úgy állnak egymással szemben, mintha egyazon személyiség két oldalát képviselnék. És ki tudja. Talán nem alaptalanul.

„- Mondd el a világnak, mi volt itt!

- Mért, mi volt itt?

- Nem tudom… De majd mondd el nekik!”

Ez egy kultikus vígjáték. Persze, bemutatása előtt ezt még nehéz lett volna elképzelni, és ma is, első ránézésre, a posztereket tanulmányozva, nem az az ember benyomása, hogy ez aztán egy hú, de jó film lehet. Pedig az, Ben Stiller ugyanis vígjáték-történelmet rendezett, hiszen a Trópusi vihar olyan komédia, amit évtizedek múltán is bátran előkapunk majd, és amin még unokáink is jókat fognak röhögni.

Bánhegyi Béla rendező jóvoltából jó néhány sajtóanyagot volt már szerencsém publikálni az Interkozmosz című, magyar színekben versenyző rövidfilmről. A főszereplő Szőke András, aki egy science fiction-fanatikust alakít. Alább a frissen bemutatott előzetest tekinthetitek meg, ami remek hangulati alapozást nyújt! 

„Az értelmi képesség nincs kihatással arra, hogy valaki képes-e szeretni.”

Apaság. Nehéz munka és pokoli felelősség. A fiúgyermek személyiségének fejlődésében nagyban meghatározó az apafigura, ő az első példakép a majdani férfi szemében. De a lányoknál is fontos szerep jut az apának, hiszen az ő feladata a védelmet, az otthont megteremteni, és az állandó, mindig jelen lévő biztonságot megtestesíteni. És igen, ez mind szép és jó, de mitől lesz az apaság több, mint egyszerű, elcsépelt fogalom? A válasz a szeretet. A halhatatlan, legyőzhetetlen szeretet. A szeretet, ami akkor is ugyanolyan erővel tombol, hogyha az apa történetesen értelmi fogyatékos.

„Kezd elsötétülni a világ. Jöjjön, aminek jönnie kell.”

A 2005-ös mozifilmben három nagyobb történetet dolgoztak fel a készítők. Marv bosszúhadjáratát, Dwight és az óvárosi vérfürdő históriáját, valamint John Hartigan pokollal kikövezett útját, ami a megváltásba tart. Ez utóbbi A sárga rohadék című képregény alapján készült, és ezen műről esz most szó.

Hartigan a Sin Cityben dolgozó kevés tiszta zsaru egyike. Régóta üldöz egy pedofil sorozatgyilkost, aki azonban védve van, hiszen a nagy hatalommal bíró Roark szenátor fia. A történet kezdetén Hartigan fülest kap, miszerint a kis Roark éppen most kínozza legfrissebb áldozatát, a tizenegy éves Nancy Callahant. A rendőr elhatározza, hogy bármi áron, a koszorúér-szűkülettel, és áruló partnerével egyaránt felvéve a harcot, megmenti a szerencsétlen kislányt. És meg is menti. Azonban a hőstetteknek ára van. Sin Cityben nem is akármekkora...

Rendkívül erős történetről van szó, amit Hartigan mesterien megírt, fantasztikusan komponált mondatokkal operáló narrációja kísér oldalról oldalra. Frank Miller elképesztően mélyen mutatja be a városban tomboló korrupciót, az egekig magasodó mocskot. Mindennek közepén ott sínylődik a nagypapakorban járó Hartigan, egy igazi, pozitív főhős. Évtizedeken át képes volt megőrizni tisztaságát Sin Cityben, ám amikor már nyolc éve ül szűk kis cellájában, fogvatartói lerombolják utolsó épen maradt emlékét, az egyetlen dolgot, ami még tartotta benne a józan észt. A szegény, ártatlan Nancy képét. Ekkor éktelen haragra gerjed. Miller zseniálisan vezeti le Hartigan személyiségének átalakulását, a gátlások eltűnését, a harag, a bosszú előtörését. Szenvedő lelkét, megviselt elméjét, és öreg testét egyedül Nancy iránt érzett szeretete tartja egyben. Bármilyen árat hajlandó megfizetni a lány biztonságáért, és ezt bizonyítja is a fantasztikus csattanót prezentáló zárójelenetben.

Életrajzi filmekről, szakácsnőkről, és egy meleg politikusról.

Julie & Julia - Két nő, egy recept (2009)

Nagyszerű ötlet, hogy a film kettő életrajzi történetet mutat be párhuzamosan, amik természetesen összefüggnek, de szorosan nem kapcsolódnak, viszont, hogyha csak az egyiket prezentálná a produkció, valószínűleg egy kifejezetten gyenge mozgóképről számolhatnék be. Így viszont egy igazán korrekt, összességében jól megkoreografált, könnyed hangulatú filmről írhatok. Az egyik történetszál Julia Childot (Meryl Streep) követi nyomon, amint a huszadik század közepén, már eléggé benne járva a korban, haszontalan politikusfeleségből profi szakácsnővé válik. Kifejezetten lenyűgöző a karakter, hiszen egyáltalán nincsenek nagyra törő tervei, csupán azért veti bele magát a főzés művészetébe, mert nem tud mit kezdeni üres napjaival. Meryl Streep játéka egész egyszerűen fantasztikus, a színésznő sokszínű, érzelemgazdag produktumot prezentál, öröm nézni az alakítását. Aztán ott van a jelenkori szál, amelynek főhőse Julie Powell (Amy Adams), aki szürke kisegérként tengeti napjait, amelyek leginkább nyolcórás telefonos munkából, majd esti főzőcskézésből állnak. Utóbbi hatására indít blogot a hölgy, és egy év leforgása alatt az egyik, ha nem a leghíresebb gasztroblogger válik belőle. Amy Adams szokásához híven rendkívül erőteljes játékot nyújt még ennek az egyszerű figurának a bőrében is, könnyedén tartja a lépést Streeppel, persze, kissé azért lemaradva a nagy színésznőtől, bár alakításának eme jegye nyilván nem szándékos. Nem egy eget rengetően jó film a Julie & Julia, de egyszeri kikapcsolódásnak mindenképpen ajánlható, hiszen nemcsak a konyhaművészet előtt tiszteleg igencsak ízléses formában, de még a bloggeréletet is hitelesen mutatja be. Ezenkívül pedig kedves történetet prezentál tehetségről, lelkesedésről, és kitartásról. 7/10

„Marokra fogom a hideg, merev tárgyat a zsebemben. Imádkozom, hogy ne kelljen használnom.”

Ismét Frank Miller, és ismét Sin City. Ezúttal a Családi értékek című, vékonyabb (126 oldalas) kötetről lesz szó, melynek főhőse az a Dwight McCarthy, akinek legfontosabb története kétségtelenül a múltkor tárgyalt Ölni tudnál érte. Ám ezúttal visszatér, és ha ezúttal nem is olyan súlyos a történet, azért izgalomból, és bűnös légkörből most sincsen hiány.

Dwight törleszt Gailnek, és Óvárosnak. Egy olyan adósságot, amit sosem lesz képes teljesen visszafizetni. De azért igyekszik, ahogy csak tud. Legújabb megbízását is szeretné tökéletesen abszolválni, ám ehhez fel kell derítenie egy maffialeszámolás históriáját. Ehhez mélyre kell ereszkednie, és nagyon mocskos emberekkel konfrontálódnia. Persze, pánikra semmi ok, Dwight végig hótlaza, hiszen tudja, hogy ott van mellette az árnyékok között suhanó, észrevétlen szellem, a halálos kis Miho.

Frank Miller ezúttal kétségtelenül egy lazább, könnyebben emészthető sztorit rakott össze, amiben viszonylag egyszerű részletek simulnak egymásba, hogy az ügyesen megkomponált cselekményvezetés keretein belül csavaros, és izgalmas történeti egészt alkossanak. A főszereplő és segédje a maffiacsaládok világába ereszkedik le (vagy pont hogy emelkedik fel?), ahol a törvények megváltoznak, és ahol senki sincs biztonságban. Szó sincs arról, hogy itt a jó ütközne a rosszal, bár ezt nem is várhatjuk egy Sin City-képregénytől. Itt a vérszomjas, a bűnös, az elkárhozott száll szembe a gonosszal, az aljassal, az öntelttel. Talán az a legcsodálatosabb ebben a sztoriban, ahogy Miller rétegzi a rosszat. Több szintjét mutatja be a bűnnek, és azt vallja, hogy néha tényleg lehet indokolt az önbíráskodás. Persze, csak a bűnösök világában. Márpedig Basin City, az Amerikai Egyesült Államok teljes állásban dolgozó szarfészke, a bűnösök világa. Itt nincs törvény, a rendőrség díszlet, és a vérbosszú uralkodik városszerte. Mindez egyértelművé válik a Családi Értékek pörgős, a csattanót ütősen tálaló fináléjában. Persze, hogy valami baj volt azzal a kutyával. De pontosan mi is? Aztamindenit!