A Kingpin Kiadó első komolyabb projektje Az Új Bosszú Angyalai sorozat elindítása volt, ám ezen terv sikeres kivitelezése érdekében be kellett mutatni, hogy miért is van szükség új Angyalokra. A Káosz a magyarul megjelent szuperhősképregények egyik legtragikusabb darabja. No, persze, nem a minőség terén, hanem a történet szempontjából tragikus. A Föld legnagyobb hőseit magában foglaló csapat sötétség, zűrzavar, és vérözön közepette leheli ki lelkét.

Váratlanul kezdődik a káosz. A Bosszú Angyalai főhadiszállását megtámadják, majd ezt követően lehetetlenebbnél lehetetlenebb, de, minden hitetlenkedő tekintet ellenére, mégis valóságos atrocitások érik hőseinket. A csapat múltjának sötét emlékei elevenednek fel újra, miközben Tony Stark, számára is érthetetlen módon, padlóra kerül. Senki sem érti, hogy mi történik, egészen addig, amíg meg nem jelenik Dr. Strange, hogy lerántsa a leplet a rejtélyről. És ekkor összeomlik egy világ. Egy egész, csillogó-villogó, dicsfényben és tapsviharban fürdőző, amerikai zászlóba csomagolt világ.

A modern Marvel-áramlat egyik legnépszerűbb írója, Brian Michael Bendis, csontig hatoló hitelességgel ábrázolja a címszereplőt, a Káoszt. Annyira mélyen, erőteljesen mutatja be az idillt pillanatok alatt összedöntő zűrzavart, hogy abba belesajdul az olvasó szíve. Természetesen tisztában vagyunk a ténnyel, hogy egy rendkívül fontos történetet olvasunk, de mégis, minden egyes szó után elszorul a torkunk, hiszen azt is tudjuk, hogy most egy korszak végét láthatjuk. Egy korszak szomorú, gyásszal övezett lezárását.

A trilógia befejeztével Gore Verbinski elhagyta a rendezői széket, és Orlando Bloomot sem szerződtették az újabb kalandra, ahogy Keira Knightley is kimaradt. Azonban történjék bármi, a kapitány egészen az utolsó pillanatig marad a hajón, ennek megfelelően Johnny Depp ismét felöltötte Jack Sparrow gúnyáját, hogy ezúttal Rob Marshall vezénylete alatt hajózzon, Penélope Cruzzal az oldalán.

Tíz évvel ezelőtt fejeződött be minden idők legnagyszerűbb sitcom sorozata, a Jóbarátok. David Crane és Marta Kauffman televíziótörténeti mérföldkövet tett le az asztalra a hat barát humoros viszontagságait bemutató széria létrehozásával. Rachel, Monica, Phoebe, Joey, Chandler, és Ross tíz évadot megélt históriája a tévés helyzetkomédia műfajának magasiskoláját prezentálja minden egyes epizód minden egyes percében. Egy rém rendes család ide, Így jártam anyátokkal oda, akár esik, akár fúj, a Jóbarátok a kategória koronázatlan királya!

Az írás természetesen spoileres.

A trilógia második és harmadik részét együtt forgatták le. Ennek megfelelően utóbbi, A világ végén alcímet viselő darab, szorosan kapcsolódik a Holtkak kincséhez. Való igaz, hogy a film részleteibe menően nehezen érthető azon nézők számára, akik nem látták a második felvonást, de ettől függetlenül, a produkció nagy egészét nézve, A világ végén önmagában is remek, és rendkívül hosszú szórakozást biztosít. Különben is, ki nézi meg a harmadik részt azelőtt, hogy látta volna a másodikat?

Minden magyar képregényrajongóval egyetemben én is nagyon hálás vagyok a Kingpin Kiadónak, hiszen nekik köszönhetően évről évre zamatosabbnál zamatosabb kiadványok színesítik szürke hétköznapjainkat. Persze, vannak más magyar képregényforgalmazók is, de ők mind mérföldekkel lemaradva kullognak Harza Tomiék mögött. A Kingpin tavaly megjelentette első olyan képregénykötetét, amelynek Vasember a főszereplője. Ez a Gyilkológép.

Az Extremis után járunk. A vírusnak köszönhetően Tony Stark gyakorlatilag eggyé vált a Vasember-páncéllal, és telepatikus úton képes irányítani bármilyen más számítógépes rendszert is. Nem sokkal a békecsúcs-találkozó előtt gyilkosságsorozat veszi kezdetét, és a tetthelyeken talált bizonyítékok egyértelművé teszik, hogy az elkövető minden esetben Vasember volt. Tony Stark nyaka körül szorul a hurok, hiszen valaki valahol, minden jel szerint képes irányítani páncélját, és így - az Extremis révén - őt magát is.

A történet Daniel és Charles Knauf munkájának eredménye. Az írók remek forgatókönyvet raktak össze. A komoly hangulatú, fajsúlyos sztoriba a temérdek izgalom és konfliktus mellé nem kevés paranoia is társul. Az alkotók rendkívül ügyesen hatolnak Tony karakterének mélyére, hogy ezzel bemutassanak egy vívódó, szenvedő, de ugyanakkor a végletekig kitartó főhőst. A cselekmény emocionális vonalát nagyban gazdagítják az Amerika Kapitány és Vasember között támadó nézeteltérések, a kockázatokat vállaló Nick Fury aktív jelenléte pedig jó adag feszültséggel szolgál a történet számára. Jó ötlet volt továbbá az Új Bosszú Angyalainak és a Fantasztikus Négyesnek a bevonása, hiszen így színesebb az összkép. Némi, szolid mennyiségű humor is akad a forgatókönyvben, de pont annyi, amennyinél több már hülyén hatna a komor légkör mellett. Tony múltja, a Vasember legenda kezdete is aktív szerephez jut a Gyilkológépben, ebből kifolyólag pedig kapunk egy egészen ütős, többrétegű fordulatot.

A Fekete Gyöngy átka hatalmas sikert aratott, Jack Sparrow kapitány nézők millióinak vált kedvenc kalózává. Kis túlzással élve akár még azt is mondhatjuk, hogy a 2003-as film kultuszt teremtett. A történetet folytatni kellett, hiszen a garantáltan magas bevétel mellett még kihasználandó lehetőség is bőven volt az alapanyagban. A rendezői székbe ismét Gore Verbinski csücsült bele, Johnny Depp pedig újra belebújhatott az ütődött kalóz bőrébe és gúnyájába.

Sam Raimi megcsinálta a maga Pókember-trilógiáját, ami kifejezetten jó lett, én legalábbis szeretem a Tobey Maguire főszereplésével készült filmeket (még a harmadik részt is szívesen megnézem bármikor), ám amit Marc Webb művelt két évvel ezelőtt, az maga volt a csoda. Mérges voltam, amiért ennyire hamar rebootolják a Hálószövő történetét, de végül hatalmas pozitív csalódásban volt részem. Imádom A csodálatos Pókembert. Ennek megfelelően nyálcsorgatva vártam a folytatásra, és láss csodát, egyszer csak megérkezett a második felvonás. És Marc Webb, Andrew Garfield, Emma Stone, és a többiek, kiegészülve az új arcokkal... Megcsinálták. Újra. Le a kalappal!

Annak idején, lassacskán már négy esztendővel ezelőtt, mielőtt elindítottam volna ezt a blogot, választanom kellett egy nicknevet. A törzsolvasók nyilván jól tudják, hogy A 23-as szám az egyik kedvenc filmem (egy ideig A legnagyobb favoritom volt, de azóta változott a helyzet, bővebben itt), így eléggé magától értetődő volt számomra, hogy Walter Sparrow után nevezzem el interneten tevékenykedő önmagamat. Így kezdtem Sparrow néven blogolni, és így vagyok Sparrow a mai napig. Persze, meggondolatlan voltam, hiszen még csak át sem futott az agyamon, hogy létezik egy másik, Jim Carrey karakterénél sokkal híresebb és népszerűbb Sparrow is, a Jack. A félreértések persze azóta is szembejönnek a Te most akkor nem Jack Sparrowtól szedted a nevedet? jellegű kérdések formájában. A minap pont ezen a dilemmán rágódtam, amikor eszembe ötlött, hogy írni kéne A Karib-tenger kalózai franchise filmjeiről. Hirtelen jött lelkesedésem által vezérelve el is határoztam, hogy a hét folyamán mind a négy produkcióról szó esik, bár a pontos időpontokat nem tudom megmondani. Kivéve persze egyet, ezt a mostanit, hiszen ebben a posztban boncasztalra kerül szérianyitó darab, A Fekete Gyöngy átka!

Rúgjanak fejbe, ha nem ez lesz az utóbbi évek legütősebb látványfilmje! Az új előzetes minden korábbinál többet mutat, például Godzillát teljes valójában, és a címszereplő ellenfeleként pusztító szárnyas lényt. A monstrumok harcának színteréül szolgáló nagyvárosban pedig olyan nevek szaladgálhatnak, mint Bryan Cranston, Elizabeth Olsen, vagy éppenséggel Ken Watanabe. És, akkor fogak összeszorítva, izmok befeszítve, és mormolom: Úgyis kibírom a várakozást, úgyis kibírom a...

Az emberi kapcsolatok életünk fontos alkotóelemei, hiszen végső soron általuk érezhetjük magunkat igazán elevennek. Pótlóeszközt lehet találni dögivel, de megfelelő családi háttér, baráti társaság, és párkapcsolat nélkül nehéz egyről a kettőre jutni. Akkor még csak-csak lehet boldogulni, hogyha az előbbi felsorolás elemei közül mondjuk csak az egyik hiányzik az ember életéből, ám hogyha például mindháromnak híján vagyunk, az egyenlő a totális ürességgel. Ha egyiket sem tudjuk felmutatni, lélektelen porhüvelyekként, széteső, elhalványuló részletekből álló világunkban imádkozhatunk, hogy legalább az a talpalatnyi föld ne csússzon ki a lábunk alól, amit, nem túl biztos kézzel ugyan, de még birtokolunk pengeélen táncoló létezésünk kilátástalanságának közepette. De még ha minden jel szerint a lehető legmélyebb és legsötétebb szakadék fenekéről is bámulunk fel az egyre távolibbnak látszó fény felé, nem adhatjuk fel a reményt. Nem szabad elszakadni a valóságtól, nem szabad feladni a küzdelmet. Mert lehet, hogy egyszer még az üzemen kívül helyezett megállóba is befut az a bizonyos busz, és a jó öreg Normannel együtt mi is felszállhatunk rá. Persze, csak ha van elég bátorságunk hozzá.