Az emberi kapcsolatok életünk fontos alkotóelemei, hiszen végső soron általuk érezhetjük magunkat igazán elevennek. Pótlóeszközt lehet találni dögivel, de megfelelő családi háttér, baráti társaság, és párkapcsolat nélkül nehéz egyről a kettőre jutni. Akkor még csak-csak lehet boldogulni, hogyha az előbbi felsorolás elemei közül mondjuk csak az egyik hiányzik az ember életéből, ám hogyha például mindháromnak híján vagyunk, az egyenlő a totális ürességgel. Ha egyiket sem tudjuk felmutatni, lélektelen porhüvelyekként, széteső, elhalványuló részletekből álló világunkban imádkozhatunk, hogy legalább az a talpalatnyi föld ne csússzon ki a lábunk alól, amit, nem túl biztos kézzel ugyan, de még birtokolunk pengeélen táncoló létezésünk kilátástalanságának közepette. De még ha minden jel szerint a lehető legmélyebb és legsötétebb szakadék fenekéről is bámulunk fel az egyre távolibbnak látszó fény felé, nem adhatjuk fel a reményt. Nem szabad elszakadni a valóságtól, nem szabad feladni a küzdelmet. Mert lehet, hogy egyszer még az üzemen kívül helyezett megállóba is befut az a bizonyos busz, és a jó öreg Normannel együtt mi is felszállhatunk rá. Persze, csak ha van elég bátorságunk hozzá.

Enid (Thora Birch) és Rebecca (Scarlett Johansson) frissen érettségizett barátnők, hobbiszinten pedig igazi hülye picsák. Senkit sem szeretnek, mindenkit lenéznek, és pofátlanul nagyra vannak magukkal. Szokásos módon aljaskodnak akkor is, amikor megismerkednek a középkorú, életét tipikus vesztesként tengető Seymourral (Steve Buscemi). Enid egyre jobban belefolyik a férfi mindennapjaiba, hogy ezáltal kínzó, de kétségtelenül fontos önismereti túrára induljon saját lelki, és mentális világában.

A film magyar forgalmazásban Tétova tinédszerek címen hódít, és való igaz, hogy az eredeti verzió, a Ghost World milliószor jobban tükrözi a produkció hangulatát és lényegét, de azért a magyar változatnak is van létjogosultsága, hiszen ezek a tinédszerek tényleg tétovák. Legalábbis a konkrét, fizikai cselekmény szintjén, ugyanis ebben a filmben gyakorlatilag semmi sem történik. Persze, ez azért túlzás, de korántsem annyira, mint azt gondoljátok. De ez természetesen szándékos, hiszen a Ghost World lényegi része másik szinten zajlik. Nem a fizikai, hanem az eszmei cselekmény kap hangsúlyt. A pazarul megírt párbeszédeken, és az átlagos felütésű, de mégis érdekesen bemutatott szituációkon keresztül olyan témakörök kerülnek elő, mint a képmutatás, az érzéketlenség, a céltalanság, és a bizonytalanság. Karaktereink egy szűkülő életteret biztosító, haldokló, az emberekből tettetést kikényszerítő, őket szorongással eltöltő világban próbálnak túlélni, ám ahhoz, hogy ez sikerüljön is nekik, kénytelenek hasonulni környezetük jellegtelenségéhez. Ebből a kétségbeejtő helyzetből alakul ki az egész filmet uraló, megfoghatatlan, de érezhetően jelenlévő, baljós, enyhén nyomasztó atmoszféra.

Terry Zwigoff egyszerűnek ható, ám részletgazdag beállításokkal operáló rendezése sokrétű filmélményt teremt. A legnagyobb dicséret azért illeti a direktort, mert egészen apró, szinte észrevehetetlen megoldásokkal képes magával ragadni, és ezáltal úgy vonódunk be a produkció légkörébe, hogy tulajdonképpen nem is értjük lelkesedésünk okát. Elképesztően könnyű lett volna elrontani A Ghost Worldöt, ám Zwigoffnak sikerült a lehető legmegfelelőbb oldaláról megfognia a sztorit. Hol egy kis fényképezésbeli különlegességgel, hol David Kitay hangulatos zenéjének beillesztésével, hol pedig a remek színészvezetéssel teszi felejthetetlenné az összképet. És természetesen nem feledkezhetünk meg a különböző pontokon elrejtett, apró szimbólumokról sem. Ezek közé tartozik a háttérből szinte állandóan szóló televíziókészülékek zaja, ami meghatározza az emberek attitűdjét, a járdán az észrevétlen, kilapított farmernadrág, vagy a soha meg nem érkező buszra váró Norman.

Fontos pozitívum a színészi játék, hiszen a Ghost World gárdája nemes egyszerűséggel fantasztikus teljesítményt nyújt. Thora Birch egészen lélegzetelállító, remekül mutatja be az önismereti túra során fokozatosan, szolidan, de azért megrázó módon összeomló Enidet. Scarlett Johansson inkább csak mellékszereplő, de ettől függetlenül igazán hiteles játékot produkál, Steve Buscemi pedig természetesen zseniális.

A Ghost World a vesztesekről szól. Konkrétabban a vesztesek három fajtájáról. Az egyik tisztában van azzal, hogy vesztes, és belenyugszik sorsába. A másik még önmaga előtt sem ismeri be a nyilvánvalót, és, hiteles körítést alkalmazva, győztesnek állítja be magát. A harmadik pedig szarik a világba, és míg az előző kettő kategória képviselői sírógörcsöktől és önutálattól reszketve fetrengenek a padlón, ő csak tömi a fejét, és élvezi az életet. A vesztes, édes életet. 8,5/10.