Kissé hosszúra nyúlt a bevezető vaker, de ha van időtök, akkor kérlek, fussátok át!

A Movie Tank régebbi olvasói jól tudják, hogy ennek a kedvenc filmjeim - dolognak kisebbfajta történelme van ezen a blogon. Amikor annak idején, néhány hónappal a tizenhatodik születésnapom előtt ( a kelleténél sokkal, de sokkal korábban ) elkezdtem írni ezt a blogot, kényszert éreztem arra, hogy összeállítsak egy 20 helyezettet felvonultató listát a kedvenc filmjeimből. El is készítettem, itt olvasható ez a blogos időszámításban véve már ősrégi bejegyzés. Jó kis lista lett és tükrözte, az akkori ízlésvilágomat, legalábbis nagyjából. Már akkor is idegesített a dolog, hogy a lista publikálása után szépen fokozatosan beugrottak olyan filmek, amiket kihagytam, pedig helyük lett volna a rangsorban. Ám ami még fontosabb az az, hogy a blogolásnak hála a korábbinál sokkal gyorsabban nőtt a filmes műveltségem, így nagyon hamar elavultnak kezdtem érezni a listámat. Ebből kifolyólag 2011 nyarán, nem egészen egy évvel az előbbi toplista publikálását követően, elkészítettem a frissített változatot, videós formában. Jó lista lett, egyetlen gond volt/van vele: Összecsapott, a pillanat hevében készült, és habár vitathatatlanul húsz óriási kedvencemet vonultatja fel, utólag egyáltalán nem voltam/vagyok megelégedve vele. Akadt egy-két darab, amit ennél a videós listánál is átgondolatlanságból kihagytam, de a fő probléma az a rangsorolás volt. Természetesen a videó készítésekor nem éreztem ezt, de utólag visszanézve olyan hatása van ennek a rangsornak, mintha - a 1. helyezettet leszámítva - találomra írtam volna be a filmeket a számok mellé. Ebből kifolyólag megsértődtem magamra, és elhatároztam, hogy nem készítek több ilyen tematikamentes kedvenc-listát, helyette tematikus toplistákra váltok. Ez jó ötletnek bizonyult, hiszen az azóta eltelt esztendőkben számos ilyen kategorizált toplistát csináltam, és ezekkel nagyon elégedett vagyok a mai napig. Viszont. Filmrajongó vagyok, és az előbb említett, két és fél éve bemutatott videós lista óta eltelt időben mozgóképes műveltségem sokszorosára dagadt. Ezért, illetve a Movie Tank most már kifejezetten nagy olvasótábora okán úgy gondoltam, hogy magamnak, és nektek is tartozom egy igazán masszív, remélhetőleg időtálló, átgondolt rangsorral rendelkező toplistával. Utólag visszanézve az előző két toplista átgondolatlansága a 20 helyezettes rendszernek köszönhető, ezért ezúttal csak az abszolút TOP10-et szedtem össze. Olyan művekről van szó, amelyek már régóta óriási kedvenceim, és a rangsor is ebben a formában él a fejemben már egy jó ideje. Igyekeztem a lehető legalaposabban átgondolni a dolgokat, hogy tényleg hiteles, és masszív legyen a lista, és ehhez újfajta módszert alkalmaztam: Igyekeztem érzelmi alapon dönteni. Na, de ezt ne tessék nyáladzásként felfogni, a lényeg ugyanis a következő: Azon túl, hogy természetesen az én szubjektív szemszögemből nézve ez a tíz valaha készített legjobb film, olyan művekről van szó, amelyek a legnagyobb hatással voltak rám eddigi életem során. Olyan művek ezek amelyek nagyban formálták személyiségemet, gondolkodásmódomat, világszemléletemet. Filmek, amelyek nélkül most egészen biztosan más ember lennék.

Asszem, ennyi lenne a bevezetés, aki végigolvasta, annak köszönet érte! Most pedig lássátok a TOP10-et!

10. A mű, ami elsőként megmutatta nekem, hogy a filmkészítés a legcsodálatosabb művészet: 

Nevem: Senki ( 1973 )

Rendezték: Tonino Valerii és Sergio Leone

Azt hiszem, nem lesz western, ami valaha is közelebb kerül a szívemhez, mint ez a halhatatlan remekmű. És pontosan azért, mert ez volt az a mű, ami először ragadott magával egységes alkotásként, de ami fontosabb, minden egyes részletében. Lépten-nyomon elvesztem az első nézéskor is, és veszek el a mai napig a Nevem: Senki különböző elemei okozta gyönyörűségben. Legyen szó akár a fantasztikus fényképezésről, akár Ennio Morricone észveszejtően jó zenéjéről, akár a film pazar humoráról, akár a történet örökérvényű üzenetéről, akár Terence Hill és Henry Fonda lenyűgöző színészi játékáról. Nem véletlen, hogy eme műremekről készítettem első, mai szemmel nézve már nosztalgikusan amatőr elemzésemet a blog indulásakor ( itt ).

9. A film, ami elsőként bizonyította számomra, hogy Quentin Tarantino a valaha volt egyik legnagyobb forgatókönyvíró:

Ponyvaregény ( 1994 )

Rendezte: Quentin Tarantino

Amikor annak idején, közel három évvel ezelőtt, írtam a Ponyvaregényről ( itt ), még korántsem tettem róla olyan nyilatkozatot, ami alapján arra lehetne következtetni, hogy ennek a filmnek van esélye bekerülni a kedvenceim közé, attól függetlenül, hogy már akkor is csupa pozitív, dicsérő mondatból álló elemzést állítottam össze. Azóta mélyült az élmény ( meg persze akadt néhány újranézés is ), és az idő előrehaladtával a Ponyvaregény vitathatatlanul bérelt helyet nyert legnagyobb bálványaim sorában. Ez volt az a mozgókép, ami elvetette bennem azon gondolat magvát, hogy Quentin Tarantino, akit akkor még csak az általam borzalmasnak tartott Kill Bill alapján ismertem, mégiscsak ért a filmművészethez ( azóta ez már sokszor megerősítést nyert, a Mester szinte összes művét pótoltam már, és az előbb említett baromságon kívül mindet imádtam is ). A Ponyvaregénynek kétségtelenül a forgatókönyv a legnagyobb erőssége, hiszen a szkript tele van minőségi, és rendkívül hosszú párbeszédekkel, amik szórakoztatóak, néhol még üzenetet is hordoznak, de ami még fontosabb, eszelősen egyedi stílussal rendelkeznek, amit csak fokoz Tarantino nagy gengszterfilmek előtt tisztelgő rendezési módszere. És természetesen ne feledkezzünk meg a fantasztikus színészi játékokról, élen természetesen az örök párossal, Samuel L. Jacksonnal és John Travoltával, akik a Jules és Vincent alkotta balfasz gengszterpárost magával ragadó, a nézőnek rendkívüli, vicces perceket okozó módon formálják meg.

8. A mű, ami megtanított rá, hogy filmet csak saját felelősségre szabad nézni:

Amerikai história X ( 1998 )

Rendezte: Tony Kaye

Ezúttal egy olyan filmről van szó, amiről annak idején konkrétan leírtam ( itt ), hogy természetesen vitathatatlanul mesterműnek tartom, de soha nem fogom a kedvenceim között emlegetni. Ennek az volt az oka, hogy az Amerikai história X után emlékeim szerint napokig kóvályogtam, annyira megviselt Tony Kaye rendezése. A mai napig egyedülálló, hogy egy mozgókép ilyen tartósan negatív hatást gyakorol rám. Azt is leírtam annak idején, hogy soha nem akarom újranézni ezt a filmet. Néhány év ülepedés után, felvértezett lélekkel mégis újra nekiültem. Tudtam, hogy remekművet fogok látni, és tudtam, hogy megint maradandó hatása lesz. És most már azt is tudom, hogy még rengetegszer fogom újranézni. Amikor nekiálltam összeállítani ezt a tízes listát, meg sem fordult a fejemben, hogy kihagyjam a históriát, hiszen az embertársak között feszülő céltalan, értelmetlen gyűlöletet ennyire erősen, mélyrehatóan, és megviselően soha senki nem volt képes azóta, és azelőtt sem bemutatni a filmvásznon. A főhős Derek Vinyard, Edward Norton velőtrázóan hiteles alakításában, megtér, és még idejében sikerül gátat szabnia a benne tomboló haragnak, ám ekkor öccse, Edward Furlong szintén remek tolmácsolásában, már bátyja nyomdokaiban jár. A múltjából visszatérő, számunkra fekete-fehér flashbackek formájában prezentált rémképekkel küzdve Derek alászáll a kisvárosban tomboló erőszak és gonoszság világába, hogy megmentse testvérét. Ennyire lélekörlő, ilyen megrendítő tragédiát ritkán látni filmen. A szenzációs zárómonológ után Tony Kaye kegyetlenül magunkra hagy, hogy a stáblistát bámulva, de abból semmit sem látva gondolkozzunk el az életünkön, és a körülöttünk, és bennünk tomboló gyűlöleten.

7. A remekmű, amelynek első megnézése óta tudom, hogy az életet akkor is értékelnünk kell, hogyha még egyszer sem szembesültünk a halállal:

Fűrész ( 2004 )

Rendezte: James Wan

Az egyetemi vizsgafilm által elvetett mag horrortörténeti klasszikust eredményezett, amelynek cselekményét a halhatatlan, és számomra rendkívül fontos üzenet tartja össze, amely nem mond mást, minthogy az életünket, amiből a dolgok jelen állása szerint fejenként csupán egy adatik meg, becsüljük, óvjuk, értékeljük, és ne féljünk kihasználni. Hiszen a mi világunkban nincs olyan pazarul megírt sorozatgyilkos figura, mint Jigsaw, aki rávilágíthatna erre, ám bőven elég, hogyha James Wan és Leigh Whannell mesterművén keresztül szól hozzánk a torture porn prófétája. A Fűrész thriller-elemeket bátran használó horror, olyan alkotás, ami garantáltan maradandó élményt nyújt, a letaglózó finálé pedig, a brutális erejű csattanóval, és Charlie Clouser elképesztően hatásos Hello Zeppjével, örökre beleég az agyunkba. A filmről még ezer éve írtam itt egy eléggé rövid, amatőr, de nagyon is lelkes posztot.

6. A film, ami megmutatta nekem, hogy egy társadalmat hányféle aspektusból lehet, és kell is, elemezni:

Watchmen - Az őrzők ( 2009 )

Rendezte: Zack Snyder

Egyik kedvenc képregényemből készült ez a remek a filmadaptáció, ami nem csak a hidegháború időszakát helyezi alternatív környezetbe, de a szuperhősöket is olyan szemszögből közelíti meg, amilyennel korábban nem igazán találkozhattak a moziba járók. Az álarcos igazságosztók itt az átlagnál is átlagosabb férfiak és nők, akik nem is feltétlenül jó emberek. Utóbbira ékes példa  személyes kedvencem, Rorschach, a pszichopata gyilkos, aki eme alternatív Amerika Megtorlójaként kegyetlenül elbánik a lélegző mocsokkal. Hőseink egy haldokló világban, a nukleáris holokauszt küszöbén küzdenek az egyre terebélyesedő csendes pánik, szenny, és politikai harc közepette valami egészen megfoghatatlan, aprócska reményforrásért, ami végül megdöbbentő, a tönkretett civilizáció minden pusztító következményét magában hordozó áldozathozatalba torkollik, amikor már nincsen jó, ahogy a rossz is megszűnik. Egy valami fontos csupán: A túlélés. A remény életben maradása. Mert amíg létezik az emberiség, addig él a remény is, hogy egyszer még kinyitjuk a szemünket, és észhez térünk.

5. A mozgókép, ami elmélyítette, és véglegessé tette a bennem formálódó, bárminemű függőség iránti ellenérzéseket:

Rekviem egy álomért ( 2000 )

Rendezte: Darren Aronofsky

Mert számomra ez a film nem csak a drogfüggőségről szól, hanem minden egyéb beteges, káros szenvedélyről is. Mindenről, legyen akár a médiában kihangsúlyozott, akár a felszín alatt tomboló függőség. Aronofsky kultikus mesterműve a megszállott viselkedés kisarkított, végső stádiumát mutatja meg, azt az állapotot, amikor már minden veszve van. Hőseinknek nincs kiút, fénysebességgel száguldanak a Pokol kapui felé, de itt hagyják számunkra örökké élénk emléküket, hiszen végső soron ez egy depresszív hangulatú, szorongást és fájdalmat sugárzó tanmese, ami a valaha élt legnagyszerűbb rendező tálalásában válik húsbamaróan hitelessé, és a lenyűgöző színészi játékoknak köszönhetően lesz örökre maradandó. Itt külön posztban értekeztem a filmről, bár ez még egy elég rövidke írás, tizenöt ( már majdnem tizenhat ) éves koromban alkottam.

4. A mű, ami a modern thriller fanatikus rajongójává tett:

A 23-as szám ( 2007 )

Rendezte: Joel Schumacher

Igen, a régebbi olvasók most biztosan felkapták a fejüket, ugyanis A 23-as szám az a film, amelyet hosszú éveken át abszolút kedvencemként tartottam számon, így a kettő TOP20-as listában is Joel Schumacher remekbe szabott thrillere foglalta el az első helyet. Egyszer azonban minden rezsim véget ér ( bár a mostani első helyezett uralmának megdöntéséhez valami nagyon durvának kéne jönnie ), és az elmúlt évek során Walter Sparrow ( igen, innen szedtem a nicknevemet, NEM pedig a kalóztól ) kálváriája egészen a negyedik helyig esett vissza. Persze, ez még mindig előkelő pozíció, ami ki is jár egy olyan műnek, amelynek köszönhetően beleszerettem a thriller műfajának modern ( Hitchcock utáni ) érájába. Jim Carrey életének legjobb alakítását nyújtja ebben a sötét hangulatú, izgalmas cselekménnyel és fantasztikus fordulattal operáló filmben, ami a társadalmunkban elnyomott tabutémaszámba menő kényszerbetegség által okozott szörnyű kínokat mutatja be izgalmas, magával ragadó tálalásban. Annak idején még Froggal csináltunk róla élménybeszámolót itt.     

3. Az alkotás, ami a szememben ékes bizonyíték a tényre, hogy igenis léteznek a filmművészet világában eldugott, kvázi ismeretlen gyöngyszemek:

2:37 ( 2006 )

Rendezte: Murali K. Thalluri

Murali K. Thalluri jött, látott, győzött, de azóta sem tért vissza. Filmográfiája egyes egyedül eme remekműből áll. Fókuszban néhány fiatal, akik a középiskola poklában, a tinédszerbőrbe bújt farkasok között szenvednek. Van, aki testi fogyatékossága miatt van kitéve mindennapos megaláztatásnak, akad olyan is, aki kezdi észrevenni magán a homoszexualitás jeleit, miközben ő az iskola macsója, és ettől szenved, de olyan karakterrel is találkozhatunk a filmben, akit a saját bátyja ejt teherbe. Utóbbi Melody, aki Teresa Palmer kiemelkedő játékának köszönhetően válik a film legmaradandóbb figurájává. A fekete-fehér álinterjúk során a szereplők meg nem nevezett okból kifolyólag nyilatkoznak, és ez már kezdettől fogva baljóssá, nyugtalanná teszi a légkört. A film posztere jól mondja: Néha fiatalnak lenni a legkeményebb meló, és végső soron tökmindegy, hogy kinek mi a személyes problémája, hiszen a szenvedés összeköti őket. És ugye, mindig ott van az a bizonyos aranyos, szép, kedves, gondtalan lány, aki a látszat csapdájába esve üvölti a világba vérvörös segélykiáltását. Itt jóval bővebb az elemzés.

2. A mozgókép, ami egyértelművé tette számomra, hogy Frank Darabont tud a legjobban Stephen Kinget adaptálni:

Halálsoron ( 1999 )

Rendezte: Frank Darabont

Eme háromórás játékidőt számláló, nagyszabású dráma az emberi érzelmek teljes skáláját végigzongorázza, miközben bemutatja, ahogy az isteni adottsággal megáldott John Coffey egyszerre visz örömet és fájdalmat a halálsoron dolgozó fegyőrök életébe. Történet az igazságszolgáltatásról, a halálbüntetésről, a gyilkosságról, a megváltásról, az önzetlenségről, a feltétlen önfeláldozásról, a bűnhődésről, és arról a megfoghatatlan, megnevezhetetlen jellemvonásról, ami miatt mi, emberek, sose leszünk méltók a teljes boldogságra, és amit talán a gonoszság jelző ír körül a legmegfelelőbben. Itt bővebben.   

1. A klasszikus, amely dicsőséges toronyházként emelkedik ki a filmtörténelem tengeréből, nem létezik mozgókép, amit egy lapon emlegethetnénk vele:

Sin City ( 2005 )

Rendezték: Robert Rodriguez és Frank Miller

A 2011-es, videós toplistában is szerepelt már, akkor a huszadik volt, és az, hogy akkor ( egyetlen megnézés után ) képes voltam annyira hátra helyezni, ma már az egyik legfőbb ok, amiért bátran kiröhögöm magamat. Nem is tudom, hányszor láttam már a Sin Cityt, de úgy a harmadik alkalom után vált egyértelművé, egyfajta hirtelen megvilágosodás formájában, hogy bizony, egy ideig én se tudtam róla, de ez a remekmű a legeslegnagyobb kedvencem. Frank Miller lenyűgöző képregény-mitológiája alapján született meg ez a mestermű, ami töviről hegyire bemutatja a bűn esszenciáját egy olyan fiktív várost, kibaszott Basin Cityt, felhasználva, amit a súlyosabbnál súlyosabb vétkek tartanak össze, és ahol a kárhozatra ítélt lelkek vérszomjas kísértetekként kóborolnak. A korrupt rendőrök, reverendájuk mögé bújó, mocskos egyházi személyek, és ízig-vérig megátalkodott politikusok uralta világban a hétköznapi hősök valóságos vadállatok, bosszúálló angyalok, a megváltást hiába kereső, kétségbeesett fekete lovagok, akik keserűséget hozó, ám mégis dicső céljaik eléréséért bármire képesek, és miközben küzdenek, Sin City macskaköveit egyre csak áztatja a vér... Utánozhatatlan látványkoreográfiájának, neo-noir hangulatának, és erőteljes erőszakkultuszának köszönhetően eme fantasztikus remekmű valósággal megbabonáz. Mindeközben a gyönyörű Jessica Alba testhezálló bőrcuccokban lasszózik, Bruce Willis az élete utolsó nagy harcát vívó Hartigan szerepében remekel, Mickey Rourke átmegy igazi, emberi méltóságába kétségbeesetten kapaszkodó vadállatba, Clive Owen pedig Dwight bőrébe bújva küzd az óvárosi kurvák és a rendőrség közti, ingatag lábakon álló béke megőrzéséért. Bővebben itt.

Gondolkoztam azon, hogy készítek egy Futottak még rovatot, de az olyan hosszúra nyúlna, hogy megduplázódna tőle a bejegyzés hossza. Boldog vagyok, mert a fenti listát stabilnak, masszívnak, és időtállónak érzem. Nem hiszem, hogy a közeljövőben módosításon esne át ( persze valamikor a távoli jövőben lehet rá esély ). Sikerült korábbi hibáimat kiküszöbölnöm: Összetudtam állítani egy kedvenc filmes listát mindössze tíz helyezettel, és a bevezetőben említett módszer segítségével sikeresen kivédtem a bőség zavara által okozott akadályokat, továbbá képes voltam hiteles módon sorrendbe állítani a tíz kiválasztottat, így végre nem fog tovább kísérteni a 2011-es, videós lista összecsapott rangsora.

Kíváncsian várom az esetleges véleményeket! Ja, és tudom, szar az ízlésem, de ez van...