Tegnap eléggé zord voltam, és, még ha dőlt betűvel is, de nyálasnak neveztem Középföldét, ami persze csak vicc volt, hiszen imádom A Gyűrűk Ura trilógiát, úgy a regényeket, ahogy Peter Jackson fantasztikus filmadaptációit is. Épp ezért gondoltam, hogy gyorsan rendbe kéne tenni a dolgokat. Tegnap láthattátok és olvashattátok, hogy szerintem melyek a Trónok harca legjobb karakterei, úgyhogy ezúttal a fantasy történelmének másik nagy megmozdulását venném górcső alá, hasonló szempontból. Nekem ők a kedvenceim Peter Jackson filmtrilógiájából!

„Ő a fiam. És bármi történik vele, mellette a helyem.”

(némi spoiler nem kizárt, de szerintem nem olyan vészes...)

Fiatalon egymásra találnak. Fiú és lány. Tombol a szerelem, összeházasodnak, gyereket vállalnak. A nő feladja az állását, hogy főállású anya lehessen. Anyagi gondoktól nem kell tartani, hiszen a férfi jól keres. De néhány évnyi felhőtlen boldogság után valami megváltozik. Az együtt töltött idő helyét külön töltött órák veszik át, a szerelem helyébe boldogtalanság férkőzik, a nevetést keserűséget sugárzó, erőltetett mosoly váltja fel, és elégedett légkör helyett cigarettafüst lengi be az egykor boldogságban fürdőző családi fészket. A nő elmegy, és a kisfiú, aki semmit sem ért az egészből, az apa nyakán marad, aki azonban nem ijed meg, és igyekszik helytállni otthon és a munkahelyén egyaránt. Hónapok telnek el, apa és fia pedig megtanulnak együtt élni. Megtervezik napjaikat, és reggelente már nem is kell rohanni, hiszen remek az összhang közöttük. Ám a férfi túl sok időt szentel gyermekének, és elhanyagolja munkáját. Kirúgják. Ezzel még nem is lenne semmi baj, hiszen magas szintű képzettségével és rengeteg tapasztalatával könnyedén találhat új munkát. Azonban nincs ideje ráérősen keresgélni, ugyanis nem sokkal ezelőtt visszatért a nő, és magának követeli a gyereket. A férfi csodával határos módon, egyetlen nap leforgása alatt szerez magának új munkát. Kezdődik a per.

Hétköznapi rémmese.

Az egész George R.R. Martinnal és azzal a reggellel kezdődött, amikor korunk Tolkienja (aki egyértelműen túlszárnyalja a nagy elődöt) megigazította szakállát, felcsapta fejére félreismerhetetlen sapiját, előkapta tollát, és megteremtette a Hét Királyság világának első részleteit. Az első regényt, a Trónok harcát, 1996-ban adták ki először, amit azóta négy folytatás követett, és még kettő készül, azaz összesen hét regényből fog állni a befejezett ciklus, melynek címe A tűz és jég dala. George R.R. Martin egy csapásra a fantasyirodalom nagy alakjává vált, 2011-ben pedig új szintre emelkedett a mítosz, hiszen az HBO bemutatta a regényszéria alapján készülő tévésorozatot, ami óriási siker lett, nem is véletlenül, hiszen elsőosztályú alkotógárda dolgozik minden egyes epizódon, a látványvilág moziszínvonalú, a fantasztikus karaktereket pedig elképesztően tehetséges színészek és színésznők keltik életre. A széria jelenleg a negyedik évadot tapossa, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt arra, hogy összeszedjem a filmsorozat legjobb karaktereit, majd rangsoroljam őket egy tízes listában.

Gondolom, a listát megtekintők nagy része már túl van legalább az első évadon, aki viszont még nem, az figyeljen oda, mert a kilencedik és az ötödik helyezettnél spoilerezek az első szezonból.

A múltkori rész után nem csoda, hogy most, cselekményszinten legalábbis, átvezető epizódot kaptunk. Igen, ugyanis a történet egyik szálon sem mozdul nagyobb mértékben előre - talán csak Daenerys esetében -, azonban nincs okunk ellenezni az epizód ilyetén felépítését, hiszen hangulatilag, nagyon, de NAGYON ott van a szeren ez a szűk egy óra. Tényleg nagyon!

Ha nem láttad a második részt, és nem imádod, ha előre tudod a nagy fordulatokat, akkor rá ne kattints a továbbra!

Kemény a színészélet. Főleg akkor, hogyha az ember nem befutott világsztár, aki egyetlen mosollyal annyi pénzt keres, amennyit sokan mások többéves kemény munkával tudnak csak összegyűjteni. Hiszen amikor forró az ember lába alatt a talaj, akkor érzi igazán a szakma súlyát. Amikor meghallgatásról meghallgatásra jár, de mindenhonnan elküldik, és tudja, hogyha a következő lehetőséget nem sikerül abszolválnia, akkor a hétvégén talán nem jut kaja az asztalra. Ilyenkor jönnek a mellékállások, a megaláztatások, hiszen egy színésznek, egy művészléleknek nincs is nagyobb csapás annál, mintha a színpad és a mozi helyett például egy étteremben kell helytállnia. Mondjuk az is igaz, hogy kevesen tennék meg azt karrierjük érdekében, amire Michael Dorsey vállalkozik Sydney Pollack filmjében.

Pályája során Frank Miller készített már Batmant, Daredevilt, 300-at, Rozsomákot, miegymást, de vitán felül áll, hogy méltán legnépszerűbb művei a Sin Cityben játszódó történetek. A bűnös város által teremtett alapra építkező képregényeken túl meg kell említenünk a 2005-ös mozifilmet, amelynek forgatásán Miller Robert Rodriguez társrendezőjeként működött közre. Augusztusban végre láthatjuk a második részt, amihez az Ölni tudnál érte című sztori szolgáltatja az elsődleges alapot. Ezért döntöttem úgy, hogy írok erről a képregényről. És ezt sajnos csak spoilerek alkalmazásával tudom maximálisan abszolválni.

Főhősünk nem más, mint az a Dwight McCarthy, akit a képregénysorozatot nem ismerők is beazonosíthatnak, hiszen őt keltette életre Clive Owen a filmben. Az Ölni tudnál érte Dwight eredettörténetét meséli el, ebből a sztoriból tudhatjuk meg, hogy miként vált az amúgy szimpatikus, jólelkű férfi körözött gyilkossá. Dwight profi fotós, egykor még a Pulitzer-díj sem volt teljesen kizárva jövőjéből. De elcseszte. Most koszos padlásokon kuporogva fotózza a pénzes üzletembereket, amint azok a kurváikat farkalják, hogy aztán leadja a képeket az aktuális válóperes ügyvédnek. Mocsokban és kudarcban él, de a maga egyszerűségében azért csak kezd helyreállni az élete. Ám ekkor a férfi múltjából visszatér a démon, a káprázat, az életveszély. Ava. A nő, akibe nem lehet nem beleszeretni. Egy olyan nő, hogy ölni tudnál érte...

Háborús veterán sétál végig az utcán a függetlenség napi ünnepségen. Ingujjai üresen lógnak a teste mellett. A világégés mindkét karját elvette, ám ő mégis büszkén, egyenes háttal gyalogol az üdvrivalgás közepette. Egy életre megnyomorodott, a legegyszerűbb feladatokat sem tudja elvégezni, és halála napjáig családja terhére lesz. Ám arcán mégis, borzalmas emlékektől terhes, de győztes mosoly játszik, ahogy belenéz az apja nyakában ülő, amerikai zászlót lengető kisfiú szemébe. Ez az a pillanat, amikor a kis Ronny Kovic először érzi szívében az igazi hazaszeretetet. Nem azt a szirupos, tettetett, és vallással átitatott majomkodást, amit édesanyja mindenáron leakar erőszakolni a torkán. A valódi érzelem magja kezd burjánzani szívében, és ettől a perctől tudja, hogy ha kell, bátran esik el az Amerikai Egyesült Államok zászlója alatt.

„Gotham City. Talán csak ennyit érdemlek. Talán rászolgáltam a pokolra.”

Frank Miller neve megkerülhetetlen fogalom a képregényművészet történetének áttekintésében. Lehet szeretni vagy utálni az urat, de az biztos, hogy nem egy mérföldkövet tett le az asztalra még be nem fejezett életpályája során. A Sin City mellett leginkább a két meghatározó Batman-sztorit szokták emlegetni Miller művei közül. Az egyik a The Dark Knight Returns, a másik pedig jelen írás alanya, Az első év, ami a Denevérember legendájának megszületését Frank Miller sajátos olvasatában mutatja be.

Habár Miller rajzolni is nagyon tud, és szeret is, eme mű esetében csak a betűmágiával foglalkozott. A történet összességében nagyszerű, már az alapötlet is rendkívül megkapó, hiszen, a képregény címéhez híven, az író tulajdonképpen naplóbejegyzések formájában, dátumozott blokkok útján prezentálja a történetet az olvasó számára. A sztori négy fejezetben kerül bemutatásra, és ezek a szakaszok jól elkülöníthetőek. Az első a Ki vagyok Ki lesz belőlem. Ebben láthatjuk és olvashatjuk hőseink Gothambe érkezését. Igen, ugyanis Az első évnek egyértelműen kettő pozitív főhőse van, az egyik természetesen Bruce Wayne, a másik pedig Jim Gordon, igen a szemüveges Gary Oldman, a Denevérember örök pajtása. Gordon egyfajta sorsszerű büntetésként fogja fel élete keserű fordulatát, és megpróbálja elfogadni, hogy ebben a mocskos, fertőtől bűzlő, városnak nevezett szeméttárolóban kell családot alapítania. Miller különös hitelességgel mutatja be Gordon gondolatait, vívódását. Bruce visszatér Gothambe, miután befejezte világkörüli útját, amelynek során elsajátított többféle harcművészetet és tudományt, és célja nem más, mint hogy felvegye a harcot a város bűnözőivel szemben.

Horgászat zajlik. De ki a hal, ki a horgász, és ki a csali? Bryan Fuller sorozata masszív és tartós jégtakaróként borul napjaink televíziótörténetére, és valahol a fagyott felszín alatt, a borzalom és a félelem tengerében ott úszkál Jack Crawford, Alana Bloom, Miriam Lass, meg a vicces, bár többnyire inkább irritáló boncmesterek, miközben az elmúlt epizódok halottai elhasznált dögökként süllyednek alá, egészen a fenékig. És míg a sok kicsi, buta hal összevissza mászkál az előre kijelölt, szabadon választottnak álcázott ösvényen, addig a mélytengeri árokban brutális háború folyik. Itt küzdenek a cápák. Már nem az igazságért, nem a becsületért, és nem is a bosszúért. A dominanciáért. Will és Hannibal addig harcol egymással, amíg egyikük holtteste le nem süllyed, egészen a fenékig.

Újabb albumkritikát hoztam! Ezúttal is egy kommentelői kérésnek teszek eleget, a Red Hot Chili Peppers hetedik nagylemezét ugyanis The Pretender ajánlotta még a Going To Hell-posztnál. Nem vagyok túl nagy ismerője a bandának, úgyhogy azt hiszem, éppen időszerű foglalkozni a témával. Lássuk hát!