Gyilkosság. A legtöbb ember számára ez egy egysíkú, félreérthetetlen kifejezés. Bűn, ami káoszt és félelmet szül. Vétek, aminek elkövetőjét meg kell büntetni, a lehető legsúlyosabban, akár halállal is. De biztos, hogy ennyire egyértelmű a helyzet? Mi van akkor, ha a gyilkos értelmileg visszamaradott, és nincs is teljes tudatában annak, amit csinált. Ekkor, ha a delikvens fogyatékossága bizonyosságot nyer, elmegyógyintézetbe, idegosztályra küldik a tettest. Sokan felháborodhatnak, amiért ennyivel megússza az elkövető, de ők nem ismerik a körülményeket. Mi van akkor, hogyha pont fogyatékossága, és leszűkített ingerfeldolgozó képessége miatt látta úgy a gyilkos, hogy meg kell tennie? Elképzelhető, hogy azt hitte jót cselekszik. Mert bűnöst, aljast, gyilkost ölt. Emberi szennytől szabadította meg a világot. Persze, ez nyilván nincs minden esetben így, de akárhogy is, a gyilkosságért bűnhődni kell. Még akkor is, hogyha a helyzetet lecsupaszítva, minden zavaró részlettől megtisztítva vizsgáljuk, és ez alapján arra jutunk, hogy a tettesnek igaza volt. És Billy Bob Thornton Oscar-díjas forgatókönyve szép fokozatosan, kimérten kibontva teszi egyértelművé, hogy Karl Childersnek igaza volt.

Érdekes dolog az ügyvédi szakma. Engem személy szerint sosem vonzott ez a terület, mindig, lehet, hogy némi sztereotípiás behatásnak is hála, egyfajta ördöggel cimborálós munkakörnek gondoltam. Ám sztereotípiák és előítéletek ide vagy oda, abban száz százalékig biztos vagyok, hogy igenis szép számban mozognak a világban piszkos jogászok, akik jó pénzért bátran használják fel az egyetemen megszerzett tudásanyagot kevésbé igaz célok érdekében is. Mitch McDeere harvardi tanulmányai végéhez közeledvén egy látszólag tökéletes cégnél kap állást, ám durván a játékidő huszadik percében kiderül, hogy idősebb kollégái pont a fenti fajtát képviselő kígyók, akik öltönybe és bájvigyorba burkolózva csábítják be a lelkes és tehetséges ifjú titánokat birodalmukba, ahonnan aztán nincs menekvés a szerencsétlenek számára.

Tombol a technikai forradalom, az informatikai fejlődés olyan mértékben halad előre, hogy néha már egy-két éves eszközeinken is jót mosolygunk, hiszen az újak máris erőteljesen felülmúlják őket. Életünk sarokkövei lettek az okostelefonok, a számítógépek, és persze az internet, amivel gyakorlatilag a monitor előtt ülve tudunk teljes életet élni. Ám minél nagyobb a fejlődés, és minél rövidebb idő alatt küzdenek le a technikai forradalmárok újabb és újabb álomhatárokat, annál ijesztőbb is a kép, hiszen ez az egész hóbelevanc magában hordozza saját bukását is. Korántsem biztos, hogy a közeljövőben fog megtörténni, de mindenképpen érik egy nagy technikai holokauszt, a hálózat teljes összeomlása. Úgy néz ki, hogy a filmeseket is mostanában kezdte el foglalkoztatni a téma, hiszen Spike Jonze remekműve, A nő után Wally Pfister is ilyen jellegű kérdéseket feszeget a Transzcendensben. Bár kétségtelen, hogy utóbbit nem nevezhetjük remekműnek, inkább korrekt iparosmunkának, amelynek elsőfilmes rendezőjére én már most bátorkodnék ráaggatni a Nolan irigy kistesója gúnynevet. 

2003 volt az év, amikor Chan-wook Park túlságosan unatkozott, és úgy gondolta, el kéne ütni valamivel az időt. Mivel moziban már nagyon sokszor volt, a koncereteket túl hangosnak tartja, a sportokat pedig nem szereti, elhatározta, hogy valami egészen újat fog kipróbálni. Gondolkodott egy ideig, majd arra jutott, hogy a legésszerűbb időtöltés az lenne, ha filmtörténelmet csinálna. Hát, így megy ez, és így jött világra az Oldboy, a dél-koreai filmművészet talán legfantasztikusabb csodája, a mozgóképek történetének meghatározó alkotása. Kicsit furcsa is, hogy az amcsik kerek tíz évet vártak, mire bemutatták saját átdolgozásukat, amit természetesen, amúgy teljesen érthető módon, az eredeti mű ismerői és rajongói már látatlanban is a porba gyaláztak, mondván, hogy nem készülhet jó amerikai remake a fantasztikus klasszikusból. De vajon igazuk van a fanoknak?

1996-ban került bemutatásra a Coen-testvérek pazar hangulattal, és morbid fekete humorral bíró thriller-műve, a Fargo. Közel húsz év után sor került a film alapján készülő tévésorozat elindítására. Az első rész minden téren követi az ihlető alkotás receptjét, ugyanakkor sikerül némi újító erővel is feltöltenie a látottakat, aminek a eredménye nem más, mint a legjobb sorozatnyitó epizód, amit a 24 első része óta láttam.

Ugyanolyan napnak indul, mint a többi. Bebiciklizel a munkahelyedre, nekilátsz a szokásos feladatoknak, majd kiszaladsz ebédért. Aztán történik valami. Sokan meghalnak, és körülötted összeszűkül a világ. Menekülnöd kell, azonban nem egyszerű a dolgod, mert fogalmad sincs, hogy kik elől futsz. Az üldözési mánia eluralkodik rajtad, és hamarosan ráébredsz, hogy fel kell venned a kesztyűt, ha élni akarsz. Már csak egy kérdés maradt hátra: Ki vagy te? Megmondom. Te vagy Robert Redford egy remek paranoiathriller főszerepében, egyenesen a '70-es évekből.

Nem is gondolnánk, hányféleképpen lehet életrajzi filmet készíteni. Igazság szerint minden a készítők hozzáállásán múlik. Nem csak annyiból áll az egész, hogy a készítők veszik a kiszemelt történelmi személy, híres zenész, vagy bálványozott sportoló életében történt eseményeket, és a szigorú tényekre, a száraz adatokra támaszkodva ledarálják, hogy miként élt és halt a delikvens. Illetve, állhat ebből is, de akkor a végeredmény minősége nem lesz erősebb annál a szintnél, mint amit például a Géppisztolyos prédikátor képvisel. A lényeg nem a száraz tények közlése, hanem az ember lényegének megértése. Nem az a cél, hogy minden helyet, ahol járt, minden embert, akivel találkozott, minden szót, amit kimondott, részletesen bemutassanak nekünk. Legalábbis ezt mondja a rövid bevezető szöveg Richard Attenborough filmjének elején, és habár a Gandhi nem mindig tartja ezen elvegyütteshez magát, összességében sikerül valóban mélyrehatóan elmerülnie a huszadik század egyik legnagyobb alakjának lényében.

A Gonoszok után lássuk az ellenpólust, a pozitív oldal lovagjait. A képregényfilmek színvonalának tekintetében ugyanis, természetesen, a központi karakter kidolgozása is rengeteget nyom a latba. A műfaj múltkor is említett, napjainkban tomboló aranykorában számos képregényfilm látott már napvilágot (és hol van még a vége), ennek megfelelően rengetegféle főhőssel ismerkedhettünk meg, vagy ismerkedhettünk meg újra, ha a képregények lapjain esetleg találkoztunk már velük. Van köztük becsületes, a törvényt is szem előtt tartó igazságbajnok, de a radikálisabb módszerek híveiről sem feledkezhetünk meg. Mindegy, hogy kézifegyverrel, kalapáccsal, vagy egész testes páncélzattal veszik fel a harcot az ellenséggel szemben, mi nekik drukkolunk, velük érzünk, bennük bízunk. Hiszen ők a hősök.

Félelem, terror, és hullaszag lengi be Westerost keresztbe-hosszába. Az új részt a fokozatosan épített feszültség uralja, ami abszolút csúcsra jut a zárójelenet végére. Elsősorban Királyvárral foglalkozik az epizód, a maradék időben pedig rövid betekintést nyerünk az évadnyitóból kimaradt szálak alakulásába.

A Föld után című rettenetet elnézve jogos lehet a félelmünk, ami akkor uralkodik el rajtunk, amikor elképzeljük, ahogy Will Smith és M. Night Shyamalan kéz a kézben, indiánszökdelésben haladnak a süllyesztőbe. Elkeserítő, hogy az egykor oly nagyszerű alkotásokban játszó színész ennyire leadta a színvonalat. Na de ne búslakodjunk, inkább használjuk ki a vészterhes időket, és nézzünk újra valamit Will Smith aranykorából. Egyik legemlékezetesebb megmozdulása kétségtelenül a Tommy Lee Jones-szal való társulás volt. Mester és tanítvány vállt vállnak vetve küzd a Föld biztonságát fenyegető idegen erők ellen ebben a felhőtlen szórakozást biztosító sci-fi vígjátékban.