1996-ban került bemutatásra a Coen-testvérek pazar hangulattal, és morbid fekete humorral bíró thriller-műve, a Fargo. Közel húsz év után sor került a film alapján készülő tévésorozat elindítására. Az első rész minden téren követi az ihlető alkotás receptjét, ugyanakkor sikerül némi újító erővel is feltöltenie a látottakat, aminek a eredménye nem más, mint a legjobb sorozatnyitó epizód, amit a 24 első része óta láttam.

Az eredeti film hangulata maradéktalanul tér vissza, hiszen ezúttal is vastag hótakaró borít mindent, így a világtól elzárt hatás ezúttal is kifejeződik. Fargo és környéke olyan, mint egy nagy és veszélyes, de ugyanakkor elkerített játszótér, mintha a fagyos Minnesota jelentené az egész világot, minden más csupán távoli fantáziának tűnik. Elátkozott hely, ahonnan nincs menekvés.

Az epizód természetesen rögtön a kamuból feldobott igaz történet szöveggel kezdődik, ami nélkül nem is lehetne teljes a kép, hiszen az egész Fargo-mítosznak ez a védjegye. Furcsa alak hajt az éjszakában, és esélye sincs elkerülni az úton átrohanni szándékozó őzet. A baleset után fény derül a kocsi csomagtartójának félmeztelen tartalmára, ami az erdő felé veszi az irányt. A rejtélyes sofőr nem izgatja magát. Nyugalma ijesztő, és mi ezáltal azonnal érezzük, hogy megvan az első, de talán már most kedvenc pszichopatánk.

Ezt követően megismerjük Lestert. Lester egy balek. Nem jó a munkájában, otthon sem ő az úr, ráadásul még így, felnőttkorában is visszajár hozzá kísérteni középiskolás múltja egy nagydarab bunkó személyében. Miután atrocitás éri, és betörik az orra, kórházba megy, és itt találkozik az imént balesetet szenvedett autó sofőrjével. És itt indul be igazán a történet, és ezt nem csak úgy alibiből írom, ugyanis a forgatókönyv valóban elképesztően erős. Olyan pazarul vezeti bele a balfasz Lestert a körülmények csapdájába, hogy az már szinte gyönyörű. És ott van ez a pszichopata, Lorne Malvo, ez az elmebeteg őrült, aki úgy határoz, tesz egy kis kitérőt. A kitérő nála azt jelenti, csak a félreértések elkerülése végett, hogy alaposan megkavarja a szart a kisvárosban. Mindenkit palira vesz, akivel találkozik.

A fekete humor aktívan jelen van. Eleinte még csak apróbb szimbólumok - a haragosan zörgő mosógép vagy a halas plakát - képében érkezik, később azonban a karakterek még a legborzasztóbb helyzetekben is megőrzött higgadtságával operál, ami egészen lenyűgöző mértékben teszi zseniálisan természetellenessé a történet atmoszféráját. Ugyanez a helyzet a vérengzéssel, amire a legjobb példa Lester esete a kalapáccsal. A brutalitást annyira egyszerűen, természetesen festik le az alkotók, mintha a mindennapok aktív része lenne, és ez a módszer fantasztikusan működik.

Martin Freeman enyhe, érezhetően szándékos túljátszása abszolút ügyes húzás a színész részéről, ezzel csak ráerősít a hangulat szatirikus vonulatára. A prímet azonban Billy Bob Thornton viszi, aki a szociopata gyilkológépet pazar módon merev, hidegvérű tálalásban prezentálja.

Jeff Russo zenéje külön bekezdést érdemel, ugyanis az úriember elképesztően ütős dallamokat komponált. Az először a nyitójelenetben hallható, majd az epizód végén ismét megérkező, masszívan melankolikus track csodálatos hangulatfokozóként funkcionál. A nyitórész nagy részében inkább a feszült módon pattogósabb témák dominálnak, épp ezért esik jól a fináléban és a vége főcím alatt újra hallani azokat a gyönyörű dallamokat.

Fantasztikus nyitórész volt, engem már biztosan megvettek az első évadra. Ha így megy tovább, akkor olyan szériát kaptunk, ami nemcsak hogy tökéletesen teremti meg az eredeti mozifilmből ismert atmoszférát, de még megújítani is képes a mítoszt. Persze, ahhoz, hogy ezt kétségek nélkül jelenthessük ki, még nagyon sok vérnek kell megfagynia Fargo jeges utcáin.