Movie Tank

Transzcendens (2014)

2014. április 17. - Sparrow

Tombol a technikai forradalom, az informatikai fejlődés olyan mértékben halad előre, hogy néha már egy-két éves eszközeinken is jót mosolygunk, hiszen az újak máris erőteljesen felülmúlják őket. Életünk sarokkövei lettek az okostelefonok, a számítógépek, és persze az internet, amivel gyakorlatilag a monitor előtt ülve tudunk teljes életet élni. Ám minél nagyobb a fejlődés, és minél rövidebb idő alatt küzdenek le a technikai forradalmárok újabb és újabb álomhatárokat, annál ijesztőbb is a kép, hiszen ez az egész hóbelevanc magában hordozza saját bukását is. Korántsem biztos, hogy a közeljövőben fog megtörténni, de mindenképpen érik egy nagy technikai holokauszt, a hálózat teljes összeomlása. Úgy néz ki, hogy a filmeseket is mostanában kezdte el foglalkoztatni a téma, hiszen Spike Jonze remekműve, A nő után Wally Pfister is ilyen jellegű kérdéseket feszeget a Transzcendensben. Bár kétségtelen, hogy utóbbit nem nevezhetjük remekműnek, inkább korrekt iparosmunkának, amelynek elsőfilmes rendezőjére én már most bátorkodnék ráaggatni a Nolan irigy kistesója gúnynevet. 

transcendence.jpg

Dr. Will Caster (Johnny Depp) az informatikai úttörés egyik legnagyobb elméje, célja egy minden ízében tökéletes mesterséges intelligencia kifejlesztése. Egyik előadása után merényletet követ el ellene egy radikális technológiaellenes csoport. A merénylő rálő Willre, ám a golyó csak súrolja a férfit, látszólag nincs komolyabb baj. Azonban hamarosan kiderül, hogy a golyó fertőzött volt, a kár pedig visszafordíthatatlan, így főhősünknek csupán néhány hónapot jósol az orvos. Will szintén tudós felesége, Evelyn (Rebecca Hall) azonban nem nyugszik bele férje elvesztésébe, és barátjuk, Max (Paul Bettany) segítségével megkísérli a férfi tudatát komputerre feltölteni. A terv meglepő módon sikeresnek bizonyul, és Will elméje a számítógépben él tovább, majd, amikor a fizikai valója ellen merényletet elkövető csoport ráakad rejtekhelyükre, Evelyn az internethez csatlakoztatja férje tudatát, ami így a világon bárhová képes eljutni.

Egyszerűen nem értem, hogy miért várt mindenki óriási durranást Wally Pfistertől csak azért, mert Christopher Nolan mellett volt operatőr. Ez még önmagában egyáltalán nem elég ahhoz, hogy valakiből kiváló rendező váljon. Én például négy éven át heti négy órában hallgattam a gimnáziumi matektanáromat, de az érettségi után mégis ugyanolyan sík hülye voltam, és vagyok a mai napig a matematikához, mint a középiskola előtt. Az viszont kétségtelen, hogy Pfister le sem tagadhatná, hogy Nolan-filmet akart készíteni. Ennyi közös munka után nem is csoda, hogy a direktor nem tudott elvonatkoztatni a nagy ember stílusától, ám ez kifejezetten zavaró a produkció nézése közben. Pfister alkalmaz különleges megoldásokat, lassításokat, gyorsításokat, miegymást, ám ilyen jellegű próbálkozásai erőltetettnek, oda nem illőnek hatnak, és érezhetően csak azért kapnak helyet a filmben, hogy a rendező ezzel is megmutathassa, hogy neki is vannak ám látványos ötletei. Az erőfitogtatás helyett inkább odafigyelhetett volna arra, hogy a különböző, amúgy tényleg ügyes beállításokat, a megfelelő helyeken alkalmazza. Akad azért kivétel, például az a jelenet, amiben Will a világhálón való szörfölését láthatjuk néhány másodpercig, vagy a valóban megindító zárókép. Összességében azonban Pfister munkája nem több egy Nolan-copynál, a nagy rendező stílusának lightos verziójánál.

transcendence2.jpg

Jack Paglen forgatókönyvében nincs egyensúly. A történet néha egyszerű sci-fi thrillerre hajaz, máskor viszont megpróbál világrengetően grandiózus lenni. Leginkább utóbbi az, ami nem sikerül. Valahogy hülyén néz ki az, hogy Will és Evelyn a világtól elzárva, egy Isten háta mögötti kis településen működnek, ám a kormány, illetve az azt képviselő egyetlen FBI-ügynök, és néhány katona, már akkor érzékelik a túlfejlett mesterséges intelligenciából fakadó veszélyt, amikor az még semmilyen különösebben veszélyes műveletet nem hajtott végre, továbbá kifejezetten idiótán hangzik, hogy a Freeman-csapat hadseregnek nevezi azt a három-négy Will által működtetett szerencsétlent. Persze, én értem, hogy Will valóban veszélyt jelent, hogy fejlődése az emberi faj végét jelentheti, de személy szerint kifejezetten lehetetlennek tartom azt, hogy ezt ennyire hamar észrevegyék a kívülállók. A lényeg, amit ezzel a sok halandzsával mondani akarok, nem más, minthogy ez az alapötlet sokkal grandiózusabb történeti kivitelezést igényelt volna. A befejezést azonban csak dicsérni tudom, hiszen az utolsó öt perc velőtrázóan fantasztikus módon hozza egyensúlyba a szkript korábban összevissza ingázó hangulati elemeit. Valóban megkapó, ahogy Will megtalálja a tökéletes megoldást, amivel kezelni tudja a fináléban érkező kétoldalú konfliktust. A szövegkönyvről is kell néhány szót ejteni, hiszen ez legalább olyan ingázó teljesítményt nyújt, mint a szkript cselekményvezetése és a történet atmoszférája. Néha az egészen nagyívű, mélyen elgondolkodtató narráció dominál, máskor azonban sablonos, unalmas mondatokkal sorjáznak bennünket, annak ellenére, hogy rengeteg lehetőség van a felsorakoztatott szituációkban.

A Johnny Depp körüli óriási kultuszt soha nem értettem. Persze, jó színész, de egyáltalán nem kiemelkedő. Az esetek többségében leginkább maximálisan korrekt, ahogy ezúttal is, bár az tény, hogy sokat ad a hangjátékra a színész, így ha tehetitek, eredeti nyelven tekintsétek meg a produkciót. Paul Bettany korrekt alakítást nyújt, bár a narrációi nagyon erősek. Morgan Freeman érezhetően csak azért van jelen, hogy tartsa a lépést Samuel L. Jacksonnal a Ki szerepel egy éven belül több filmben? című játékban. Aki viszont abszolút viszi a pálmát, az Rebecca Hall, ugyanis a színésznő meglepően erőteljes, rendkívül érzelmes játékot produkál. Cillian Murphy is itt van, de hogy minek, azt talán még ő maga sem tudja, Kate Mara pedig minden egyes jelenetében annyira csúnyán néz, hogy a film megtekintése után féltem, hogy valamelyik rémálmomban visszatér majd az a rendkívül agresszív tekintet.

Jess Hall operatőri munkája összességében dicséretre méltó, szép kivitelezéseket, és lélegzetelállító természeti látképeket kapunk. Mychael Danna zenéje önmagában hallgatva lehet, hogy nem nagy durranás, de a film megfelelő pontjain feldübörögve igen erőteljes hangulatot teremt.

Aki igazán maradandó témabeli filmet szeretne látni, az továbbra is inkább A nő mellett tegye le voksát, aki viszont kíváncsi arra, hogy milyen a Coca Nolan Light, az bátran üljön be a Transzcendensre. 7,5/10.

A bejegyzés trackback címe:

https://movietank.blog.hu/api/trackback/id/tr556045646

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása