Nem is gondolnánk, hányféleképpen lehet életrajzi filmet készíteni. Igazság szerint minden a készítők hozzáállásán múlik. Nem csak annyiból áll az egész, hogy a készítők veszik a kiszemelt történelmi személy, híres zenész, vagy bálványozott sportoló életében történt eseményeket, és a szigorú tényekre, a száraz adatokra támaszkodva ledarálják, hogy miként élt és halt a delikvens. Illetve, állhat ebből is, de akkor a végeredmény minősége nem lesz erősebb annál a szintnél, mint amit például a Géppisztolyos prédikátor képvisel. A lényeg nem a száraz tények közlése, hanem az ember lényegének megértése. Nem az a cél, hogy minden helyet, ahol járt, minden embert, akivel találkozott, minden szót, amit kimondott, részletesen bemutassanak nekünk. Legalábbis ezt mondja a rövid bevezető szöveg Richard Attenborough filmjének elején, és habár a Gandhi nem mindig tartja ezen elvegyütteshez magát, összességében sikerül valóban mélyrehatóan elmerülnie a huszadik század egyik legnagyobb alakjának lényében.

Gandhi (Ben Kingsley), mielőtt Mahátma lett, jogászként dolgozott. Fiatal ügyvédként érkezik Dél-Afrikába a tizenkilencedik század végén, ám amikor a kalauz meglátja, hogy indiai létére elsőosztályú vonatkocsiban utazik, felszólítja a harmadosztályra való átfáradásra. Gandhi nem engedelmeskedik, hiszen tudni véli, hogy joga van az első osztályon való utazáshoz. Kidobják a vonatból, ezt követően pedig szembesül a Dél-Afrikában élő hinduk alárendelt helyzetével, ami ellen passzív akciók által vitt küzdelmet hirdet. Miután végzett, hazautazik Indiába, ahol hasonlóan lép fel a brit fennhatósággal szemben, és miután eléri, hogy országa függetlenedjen, a hindu-muzulmán ellentétet is igyekszik orvosolni. Élete során soha senkire nem emel kezet, nem szólít fel erőszakra, tűréssel, és szeretettel harcol az elnyomás, és a gyűlölet ellen. Lehetőséget teremt, hogy az egész világ átlépjen egy új, egy szebb korba, ám élete alkonyán, amikor a merénylő már befordult a sarkon, mégis szomorúság bujkál az arcán.

A film valóban gyönyörűen, sallangmentesen, fölösleges túlajnározás nélkül mutatja be Gandhit, és nem a szigorú történelmi adatokkal próbál meggyőzni bennünket az ügyvédből amolyan megváltóvá előlépő férfi nagyszerűségéről, hanem azzal, hogy őszintén, egyszerűen, emberként tekint a főhősre. A háromórás játékidő alatt Gandhi számos fontos akcióját láthatjuk, és jó néhány felszólalását hallhatjuk. Kétségtelenül az első egy óra emelkedik ki leginkább a maratoni hosszúságú mozgókép tárházából, hiszen ebben a bevezetésnek is könnyűszerrel nevezhető blokkban az alkotóknak maradéktalanul sikerül prezentálni Gandhi kezdeti lelkesedését, kibontakozó elhivatottságát, ráadásul úgy, hogy a cselekményvezetést is izgalmasan komponálják meg, így jóformán egy percig sem unatkozunk. A második hatvan perc már sokkal inkább hajaz időhúzásra, és néhány emlékezetes momentumtól eltekintve ez a szakasz eléggé unalmas, vontatott, ráadásul fölöslegesnek érződik. A Gandhi talán leghíresebb tettével, a sómenettel kezdődő harmadik etap azonban újult erővel csap a lecsóba, az utolsó félórában előtérbe kerülő hindu-muzulmán harc pedig elborzasztó atmoszférát teremt, és szinte kétségbeesve nézzük, ahogy az évtizedekig tartó küzdelmek eredményeképp függetlenedett ország lakosai ezúttal egymás ellen harcolnak. Ez fűszerezi meg Gandhi sikereit a kudarc ízével, és emiatt bujkál szomorúság az arcán, amikor kilép abba a bizonyos kertbe.

Richard Attenborough rendezői munkája hitelessé teszi az összképet, leginkább kiemelendő a direktor statisztakezelése, amelynek köszönhetően a tömegjelenetek maradéktalanul elérik a kívánt hatást. Talán a legmaradandóbb képsorként a békés hindu tüntetésen lezajló tömegmészárlást lehet kiemelni, ami tökéletesen adja át az esemény minden borzalmát, hitelesen prezentálja a tulajdonképpen teljesen fölösleges tragédiát. Leginkább a zárt térben zajló párbeszédek válnak kissé vérszegénnyé a rendező kezei között, és ilyenkor könnyedén, akár hosszú percekre is képes unalomba fulladni a film. Fontos még megemlíteni a történetet keretbe foglaló jelenetet, amiben a Gandhi életútjának végét jelentő merényletet láthatjuk. Remek húzás a rendezőtől, hogy a film elején a merénylő, míg a produkció végén Gandhi szemszögéből mutatja meg az eseményeket.

Ben Kingsley, karakteréhez híven, visszafogott, egyszerű, emberi tálalásban prezentálja Mahátma Gandhit, végig érezhető a színészen a karakter iránti alázat, és látva az alakítást, azt tudom mondani, hogy szükség is volt az életre keltett személy iránti tiszteletre ahhoz, hogy a főszereplő játéka valóban hiteles legyen. A mellékszerepek között azonban egyetlenegy említésre méltó alakítás sincs, talán csak Martin Sheen az, aki valamelyest megerőlteti magát. Sajnos a többiek esetében azonban kifejezetten zavaró, hogy sok színész egész egyszerűen rossz, pedig Gandhi mellett egyik karaktert sem nevezhetjük nehezen megformálhatónak.

A Gandhi nem hibátlan. Kétségtelen, hogy a film túl hosszú, ennek megfelelően pedig, főleg a játékidő közepén, gyakran válik unalmassá a cselekményvezetés, továbbá, Kingsleyt leszámítva, a színészi játékok se túl emlékezetesek. Azt viszont mindenképpen el kell ismerni, hogy amire az alkotók vállalkoznak, azt nagyjából teljesítik is. Egyszerű, szerény, emberi tálalásban mutatják be a békés háború és a passzív ellenállás legnagyobb alakját. 7,5/10.