Háborús veterán sétál végig az utcán a függetlenség napi ünnepségen. Ingujjai üresen lógnak a teste mellett. A világégés mindkét karját elvette, ám ő mégis büszkén, egyenes háttal gyalogol az üdvrivalgás közepette. Egy életre megnyomorodott, a legegyszerűbb feladatokat sem tudja elvégezni, és halála napjáig családja terhére lesz. Ám arcán mégis, borzalmas emlékektől terhes, de győztes mosoly játszik, ahogy belenéz az apja nyakában ülő, amerikai zászlót lengető kisfiú szemébe. Ez az a pillanat, amikor a kis Ronny Kovic először érzi szívében az igazi hazaszeretetet. Nem azt a szirupos, tettetett, és vallással átitatott majomkodást, amit édesanyja mindenáron leakar erőszakolni a torkán. A valódi érzelem magja kezd burjánzani szívében, és ettől a perctől tudja, hogy ha kell, bátran esik el az Amerikai Egyesült Államok zászlója alatt.

Ron Kovic (Tom Cruise) igaz története egy olyan emberről szól, aki hazaszeretetétől elvakultan, önként vonult hadba, mert szentül hitte Kennedy szavait, és bízott anyja vallásos hitének igazságában. De a borzalmak rövid úton tették nyomorulttá a lelkét, és az a jól irányzott golyó egy életre kisodorta lábai alól a talajt. Kovic deréktól lefelé megbénul, semmi reménye nem marad, bele kell nyugodnia sorsába. Élete végéig tolószékbe szögezve kell léteznie. A poklok poklát járja meg. Megtépázott önbecsüléssel, átértékelődött hazaszeretettel, és kísértő bűntudattal tér vissza, hogy hozzá hasonló veteránokkal, megnyomorított hadirokkantakkal együtt üvöltse az igazságot a bárgyú, amerikai majmok arcába. Hogy ez hazugság. Hamis valóság, szemfényvesztés, átverés. Kovic felemeli hangját, hogy a nép soha ne tudja, és ne is akarja feledni a horrort, a két évtizedes borzalmat. Hogy mindenki tudja, mi történt ott, a világ végén. Vietnam. Az a kibaszott, kurva Vietnam!

Oliver Stone fantasztikus érzékkel nyúl a hamis forrásokból táplálkozó amerikai hazaszeretet témaköréhez, és olyan pazar hitelességgel rombolja le a bugyutaság, a vallásosság, és a politika által felhúzott, megtévesztő, hazug falakat, hogy azt öröm nézni. Kétségtelenül Stone talán legjobb munkájáról van szó, és ezt most szigorúan a rendezésre értem, nem az egész filmre (hiszen utóbbi esetben A szakasz lenne a befutó). A direktor egyértelműen a kb. tizenöt perces, Vietnamban játszódó blokkot rakta össze a legemlékezetesebben. Az a földöntúli, megnevezhetetlen félelem, az a rémálomszerű, szürreálisnak tetsző, vérben úszó, és haláltól bűzlő atmoszféra örökre beleég a néző lelkébe, és a mesterien megkoreografált Pokol, bizony, viszonyítási alappá válik a befogadó számára. Ám a csúcspont után sem adja sokkal lejjebb a minőséget a direktor, hiszen olyan, elborzasztóan hiteles és megrázó veteránkórházi képsorokat komponál, amelyek nem kizárt, hogy visszatérnek rémálmainkban. És még mindig nem tartunk sehol, hiszen csak ezután kezdődik a főhős pokoljárása. A remekül összerakott, valóban megrázó jelenetek közepette, a tüntetésoszlatás, a mexikói kalandtúra, és a stadionfoglalás hátterében halljuk felsejleni a halálraítélt vietnami csecsemő lélekszaggató sírását. Stone csak néhányszor vágatja be a baba bőgését, de ezen alkalmakat a legkiválóbb pontokra időzíti, hogy ezáltal mindig, a játékidő egésze alatt a fülünkben csengjen a borzalmas emlék, és érezzük, hogy mi húzódik a háttérben. Újra és újra látjuk a vakító napfényben, a Pokol horizontján elvágódó Wilsont, és tudjuk, hogy ott, abban a pillanatban kezdődött minden. Nem a gerincét törő puskagolyó, hanem egy tizenkilenc éves bajtárs halála változtatja meg Kovic világszemléletét, ám ennek felfogásához, ahogy a főhősnek, úgy nekünk is időre van szükségünk.

Ron Kovic életét ellentmondások uralják. Tolószékében ülve nézi a tévét, amint a tüntetők, a hippisereg tiltakozik Vietnam ellen, és átkozza őket. Gyűlöletet érez, mert azok a nyomorultak nem tisztelik őt, és társait a rengeteg meghozott áldozatért. Nem becsülik a tetteket, amikkel az ország egész népének adóztak. Stone Kovic-csal közösen vetette papírra a forgatókönyvet, és azt hiszem, ez így van jól, hiszen a film nézése közben többet látunk, mint egy szolgaian elmesélt élettörténet megelevenedését. Ebben a sztoriban ott van a főhős lelke, ott vannak az ellentmondások. Kovic kezdetben megveti a tüntetőket, de már kezdettől fogva érzi, hogy valami nincs rendben azzal, hogy ő szó nélkül haptákba vágta magát akkor, rögtön a gimnázium után, és gondolkodás nélkül vonult a frontra. Később a gyűlöletet kiterjeszti mindenkire, és egy bizonyos időszakban, részeges éjszakákon, az egész világot a Pokolra kívánja. De főleg azt a rohadék Vietnamot, és az öltönyös majmokat, akik odaküldték. Lelke mélyére kell lesüllyednie ahhoz, hogy Mexikói útjáról visszatérve, végre biztosan tudja, hogy kicsoda valójában. Hazafi. De többé már nem olyan patrióta, aki ha tehetné, szó nélkül rohanna, hogy nagy emberek nevében, egy számára megérthetetlen konfliktus áldozataként dögöljön meg a porban. Szereti az országát, szereti a népét. De elítéli a háborút. Nem azért, mert rengeteg fiatal fiú halálát hozza, nem azért, mert egész népeket taszít a Pokolra, és még csak nem is azért, mert teljesen értelmetlen. Hanem azért, mert rossz. Mert a háború nem múlik el nyomtalanul, hanem befészkeli magát az emberek szívébe, fogollyá tesz ártatlant és bűnöst egyaránt. És többé soha senki nem lesz képes végigaludni az éjszakát, mert az emberi agy számára feldolgozhatatlan borzalom mindig felfogja riasztani a szerencsétleneket, akik összeszorított fogakkal, csukott szemmel próbálják átvészelni a kínzó perceket, a vérfagyasztó órákat. Próbálnak nem megőrülni, miközben körös-körül, fülsiketítő erővel tombol a gyereksírás.

Tom Cruise élete alakítását nyújtja. Sose voltam oda meg vissza a színésztől, de emlékeim szerint mindig is tehetséges művésznek tartottam. Ám itt, karrierje hajnalán, világot renget, hiszen Ron Kovic érzelmeit, önmagával és az ellene forduló világgal vívott, eposzi harcát csontig hatoló hitelességgel prezentálja. Kétségtelenül abban a jelenetben a legemlékezetesebb Cruise munkája, amiben Kovic bevallja Wilson szüleinek, hogy mit tett Vietnamban. Velőtrázó. Nem is csoda, hogy jóformán a gárda összes többi tagja eltörpül a főszereplő mellett, kivéve persze a nagyszerű Willem Dafoet, aki kicsi, de velős mellékszerepében azért rendesen odabasz.

Ezt a filmet látni kell! Persze, csak saját felelősségre. Nem azért mert véres, vagy mert megbotránkoztató. Nem, nem ilyen hülyeségek miatt kell alaposan felkészülnöd, mielőtt belököd a lejátszóba Oliver Stone mesterművét. Hanem azért, mert a film megnézése után mindig, amikor hallod majd felcsendülni John Williams fantasztikus scoreját, érezni fogod a borzalmat, ami a lelked legmélyéből tüzel kifelé. Látni fogod magad előtt a vakító napfényben elvágódó testet. És hallani fogod a gyereksírást. 10/10.