Na, ha már délelőtt úgyis beismertem, hogy még nem olvastam Thomas Harris Hannibal című regényét, ráadásul még Ridley Scott filmadaptációját sem láttam, gondoltam, rövid úton orvosolni kéne a felvetett két probléma, hiányosság közül legalább az egyiket. Ennek megfelelően megnéztem a történet mozgóképes változatát, ami kétségtelenül a Hopkins-féle Hannibal-filmek leggyengébbik darabja. Persze, ez nem azt jelenti, hogy rossz filmről van szó.

Clarice Starling (Julianne Moore) FBI-os karrierje kínosan nagy sebességgel indul el a lejtőn, miután egy, az ügynöknő által vezetett akció során öt civil életét veszti. Claricenek, hogy megőrizze jelvényét, és jó hírét, ismét Hannibal Lecter (Anthony Hopkins) nyomába kell erednie, ugyanis a kannibál doktor immáron tíz éve járkál szabadon a világban, hiszen ennyi idő telt el A bárányok hallgatnak óta. A helyzetet bonyolítandó, feltűnik a színen Mason Verger (Gary Oldman), a jó doktor egyetlen olyan áldozata, aki történetesen túlélte a Hannibal valódi énjével való találkozást. Verger bosszúra szomjazik, de eközben egy olasz zsaru (Giancarlo Giannini) is akcióba lendül, aki a Lecter fejére kitűzött díjért száll harcba. 

Érzésem szerint nagyban a forgatókönyvnek köszönhető, hogy a Hannibal eléggé elmarad a bárányoktól és A vörös sárkánytól. David Mamet és Steven Zaillian írók esetlen, amatőr módon állnak a hosszú, és nagy horderejű sztori megszerkesztéséhez, így nem meglepő, hogy a cselekmény végül túlnő rajtuk. Kissé sok az unalmas, elnyújtott, fölösleges, vagy éppenséggel rossz aspektusból megközelített képsor. A karakterek sem működnek olyan nagy fokozaton, mint A bárányok hallgatnak esetében. Clarice figurája már közel sem olyan komplex, mint volt, sehol sincs már az különös titokzatosság, amit a síró bárányok emléke kölcsönzött a figurának az Oscar-díjas remekműben. Hannibal sem olyan erőteljes, sehol a pusztító, démoni atmoszféra, a doktor karakterét az írók inkább csak amolyan szolgai módon vezetik végig a cselekményen, de nem töltik fel lélekkel, és kellő mennyiségű borzalommal. Nem adnak a szájába olyan erőteljes mondatokat, mint amilyenekkel Ted Tally operált. Mondhatnátok ugyan, hogy A bárányok hallgatnakban azért volt olyan ütős Lecter karaktere, mert bezárt vadként volt bemutatva, viszont mielőtt ilyen kijelentéseket tennétek, vessetek egy pillantást Bryan Fuller sorozatára! Verger karaktere az, amit abszolút mélypontként tudok kiemelni, ugyanis ez a nyúzott arcú, milliomos pszichopata sokkal több lehetőséget rejtett magában, nem csak azt a keveset, amit az alkotók végül ki is használtak. Micsoda sátáni figura lehetett volna, hogyha az írók nem szarják telibe a karakterrajzát.

Ridley Scott egyértelműen menti a helyzetet, ugyanis az úriember élete egyik legfantáziadúsabb rendezését produkálja. A brutális flashbackek hatását ügyesen alkalmazott lassításokkal teszi még hátborzongatóbbá, és a történet jelenében játszódó jelenetek kapcsán is bátran mer vérszomjas lenni, olyannyira, hogy a némiképp szürreálisnak ható fináléban már egyenesen morbid tálalásmódot alkalmaz, ám ez jól sül el, bár tény, hogy Scott vakmerőségének sikere végig pengeélen táncol. Fontos kiemelni, hogy a direktornak időnként sikerül orvosolnia az írók hibáját, és Hannibalt képes, bár tényleg nem sokszor, emberfeletti hatást gyakorló atmoszférával köríteni. Ilyen eset például a doktor a vetítővásznon feltűnő árnyéka, ami a nyomozó alakja fölé magasodik, vagy a visszahúzódó, nyüszögő kutya képe. A néhány akciójelenet esetében is remekel a rendező, hiszen pörgős, zúzós, magával ragadó képsorokat komponál. Az a bizonyos, félresikerült FBI-akció különösen ütős.

Érdemes megfigyelni a film színvilágát, ugyanis a szürke olyan szinten dominál, amit nyugodtan nevezhetünk stílusosnak. Szürke falak, a köztük kavargó szürke füst, szürke fényű neonlámpa az FBI alagsorában, baszki, itt még az ég is szürke. Ügyes megoldás, ehhez kétség sem férhet, ahogy ahhoz sem, hogy John Mathieson operatőrvezér remek beállításokkal lep meg minket, különösen a kibelezős akasztást emelném ki, ami nemes egyszerűséggel zseniálisan van felvéve. Nem mehetünk el szó nélkül Hans Zimmer zenéje mellett sem, hiszen a szép, furcsán melankolikus dallamok sokszor egészen különleges hangulattal ajándékozzák meg a produkciót.

Jodie Fostertől Julianne Moore vette át a stafétát, és habár utóbbi kifejezetten jól működik a szerepben, Oscar-díjas elődjét nem képes felülmúlni, sőt, még utolérni sem. Anthony Hopkins természetesen kiváló Lecter szerepében, bár érezhető, hogy a szkript kissé botladozó karakterrajzával sokszor nem nagyon tud mit kezdeni. Gary Oldman arcát szinte teljesen eltakarja az amúgy fantasztikus maszk, és az erős smink, de az biztos, hogy a színész szépen helytáll.

Összességében nézve jó film ez, bár jobb nem belegondolni abba, hogy mennyire unalmas katyvasz lenne Ridley Scott nélkül. 7/10.