Három oka van annak, hogy megírtam ezt a cikket. Egyrészt már nagyon régóta tervezem, hogy írok Jonathan Demme 5 Oscar-díjjal kitüntetett filmjéről, másrészt már eléggé régen láttam a produkciót, így épp ideje volt újranézni, ráadásul Bryan Fuller Hannibal-sorozata is egyre jobb, ahogy halad előre a cselekmény. Vagyis, eléggé együtt álltak életem, és a filmvilág csillagai ahhoz, hogy végre készítsek egy posztot A bárányok hallgatnak (1991) címmel.
Clarice Starling (Jodie Foster) tanuló az FBI akadémiáján. Kiemelkedő eredményeinek hála Jack Crawford (Scott Glenn), a viselkedéskutató intézet vezetője felfigyel rá. Felkéri a nőt, hogy látogassa meg a neves pszichiátert, nem mellesleg elmebeteg gyilkost és kannibált, Hannibal Lectert (Anthony Hopkins), aki Dr. Chilton (Anthony Heald) intézetének mélyén, gondosan elzárva sínylődik, bár látszólag nem érzi magát olyan rosszul. Hamarosan kiderül, hogy az FBI egy jelenleg működő sorozatgyilkos, az ismeretlen személyazonosságú Buffalo Bill (Ted Levine) elfogásában szeretné Hannibal segítségét kérni, aki bátran bele is megy a játékba, cserébe csupán egy olyan cellát kér, amin van ablak, amin keresztül láthatja a fákat...
Hannibal Lecter egy zseni. Olyan vérprofin van megírva a karakter, hogy minden igényes színész megtiszteltetésnek érezné, ha a bőrébe bújhatna. A választás Hopkinsra esett, aki egy olyan figura bőrében parádézhat, aki ural mindent és mindenkit maga körül. Hiába tartják hét lakat alatt, elégedett tekintetéből csak az a nyugtalanító üzenet süt, hogy minden úgy alakul, ahogy a doktor eltervezte. Belenézel a szemébe, és ő a lelkedbe lát, megpróbálod sarokba szorítani, de ő egy pillantással, és néhány jól célzott szóval lehánt minden burkot a lelkedről, majd kiharap belőle egy darabot, hogy többé sose lehess olyan, mint amilyen a meghatározó találkozás előtt voltál. Hannibal az agyadba férkőzik, és úgy használ fel, hogy észre sem veszed, hogy éppen most léptél fel a sakktáblára. Bár az is lehet, hogy végig ott voltál.
Az üveg túloldalán ott ül Clarice, szintén bitang módon eltalált karakter. Egy fiatal nő, még majdhogynem lány, aki bizonyítási vágyától hajtva részt vállal egy olyan háborúban, amire még messze nincs felkészülve. Tetteit, döntéseit apja emléke táplálja, célja pedig nem több és nem kevesebb a némaság megteremtésénél. Mert amíg sírnak a bárányok, addig Clarice számára nem létezik a békesség. Nincs megnyugvás, csak akkor, amikor a bárányok végre elhallgatnak.
Ted Tally nem semmi forgatókönyvet tákolt össze Thomas Harris regényéből. Nem ismerem az alapanyagot, de biztos vagyok benne, hogy a regényíró is elégedetten csettint a mai napig a művéből készült filmadaptáció láttán. Tally szkriptje elképesztően erőteljes szituációkat teremt, és a nagyszabású párbeszédes jeleneteknek hála gondolkodni is van min a mű nézése közben, és utána is. A lenyűgöző karakterek összeütköztetése magával ránt, és ha nem lenne elég Hannibal okfejtéseit, és Clarice motivációit fejtegetni, kapunk még egy Buffalo Billt is, aki egy igazán összetett, valóban kétségbeejtően beteg figura, igazi hátborzongató szörnyeteg.
Jonathan Demme rendezése erős és kreatív. Nagyon tetszett az ötlet, hogy a kamera időnként átveszi a szereplők helyét, így a karakterek szemével láthatunk az adott jelenetekben, és ezáltal a direktornak sikerül még jobban bevonnia bennünket filmjébe. Demme remekül helytáll a feszültségkeltés frontján is, hiszen Hannibal és Clarice párbeszédei közben szikráznak az érzelmek, és az indulatok. A Bill házában játszódó finálé rendkívül hatásos, nyugodtan nevezhetjük félelmetesnek is. És ha már Bill, akkor meg kell említenem, hogy a rendező pazarul mutatja be a sorozatgyilkos figuráját, ezen munkájának csúcsa egyértelműen a Goodbye horses-féle táncolós jelenet, ami annyira elborult, hogy azt nem lehet megfelelő szavakkal körülírni. Demme munkája azonban mégsem tökéletes, ugyanis a rendező bátortalan. Időnként jót tenne az atmoszférának, hogyha nem csak leírnák nekünk a durvább jeleneteket, hanem meg is mutatnák őket. Néhány liter művér pluszban, a mértékletesség szem előtt tartásával bemutatva, és már nem is lenne semmi gond.
Anthony Hopkins remekel a férfi főszerepben, hátborzongatóan prezentálja a kannibál doktor zsenialitásából áradó higgadtságot, és józan gondolkodást. Félünk tőle, de ugyanakkor tiszteljük is. Elhisszük róla, hogyha szabadlábon van, akkor retteghet az egész világ. Jodie Foster is pazarul hozza a főhősnőt, különösen kiemelkedő a színésznő arcjátéka, ami már-már meglepően sokrétű. Ted Levine zseniális. Nincs sok jelenete, de akkor parádézik. Természetesen a csúcs ezúttal is a táncolós képsor, amiben a színész és a rendező tökéletes együttműködésének hála, szavak nélkül is megtudunk mindent erről az elképesztően beteg figuráról, és szinte amatőr pszichiátereknek érezzük magunkat, annyira mély betekintést nyerünk a karakter fejébe.
És miután megnézted a filmet, elképzelhető, hogy elgondolkodsz. Elmélkedsz az aggasztó kérdésen: Mi van akkor, hogyha tényleg járkálnak a világban ilyen emberek? Mi van, ha ma pont elsétáltál egy Hannibal vagy egy Buffalo Bill mellett? De aztán felnevetsz és kissé talán elszégyelled magadat, hiszen tudod, hogy butaság ilyeneket kérdezni. Hiszen biztos lehetsz benne, hogy ilyen emberek léteznek, és bármikor belecsöppenhetsz halálos játszmájukba, hiszen az ő szemükben te csak egy eszköz vagy, egy bábu, méltatlan ahhoz, hogy ugyanazt a levegőt szívd, amit ők. 9,5/10.
