Nemrég olvashattátok nem éppen dicsérő elemzésemet A beavatott című filmről, amivel az volt a legnagyobb baj, hogy a naiv tinilányokat választotta célközönségének, létrehozva ezzel egy bugyuta, felületes tinidisztópiát. Azt sejtettem, hogy A beavatotthoz hasonlóan a tizenéves főhőst és az antiutópisztikus történetet egyesítő Az emlékek őre jobb lesz, mint Neil Burger műve, de arra nem számítottam, hogy ennyivel felülmúlja majd Shailene Woodley kalandját. Mert Az emlékek őre nem a naiv tinilányoknak szól, hanem az intelligens, a világot részleteiben átlátó, érett közönségnek.

Ez egy komoly film, komoly tartalommal.

Még véletlenül sem akarom alábecsülni a gyászoló családtagok fájdalmát, hiszen egy szerettünk elvesztése a világon létező egyik legnagyobb lelki szenvedést hozza magával. De a veszteséget fel lehet dolgozni, az élet ütemét újra fel lehet venni. Idővel megtanulunk úgy emlékezni, hogy közben nem tölti ki életünk minden pillanatát a szomorúság. De mi van akkor, hogyha a szeretett családtag kómában fekszik egy kórházi ágyon, teljesen magatehetetlenül, lélegző hullaként, a majdani, lehetséges ébredés reményét táplálva?

Kevés dolog van, ami fájóbb a hiábavaló reménykedésnél.

Az írás spoileres!

Sokat lehetne vitatkozni azon, hogy vajon mi a legveszélyesebb munka a világon. Egyértelmű győztest kihozni gyakorlatilag lehetetlen, de a top3-ban kétségtelenül ott szerepel a beépülés. Rendőrök, és ügynökök, akik akár hosszú éveken át élnek a maffia kötelékében egy bizonyos jobb ügy érdekében. Eközben állandó osztályrészük a rettegés, hiszen nem tudhatják, hogy alteregójuk kihúzza-e a küldetés végéig. Mert az igazságra bármikor fény derülhet. És a kérdés végig ott lóg a levegőben. Vajon hazatér-e még?

Vajon hazatér-e még valaha Donnie Brasco? Vagyis Joe Pistone. Vagy kicsoda?

A legtöbben halhatatlannak érzik magukat tizenévesen. Tudják, hogy előttük az élet, és a hosszú évtizedek szinte örökkévalóságnak tetszenek a startmezőről. Valahol mélyen tudják, hogy a startmezőt hamarosan elhagyják, és ahogy mindenki, ők is végigszáguldanak az élet játékterén, és a kelleténél hamarabb érik el a célmezőt. De mindez nem érdekli őket. Mert most, a második X környékén nem lényeges az, hogy egyszer, valamikor 60-70 év múlva kicsengetnek. Kit izgat? Hiszen ezek a srácok most dúskálnak a jóban, élvezik, és nagy kanállal habzsolják az életet. Ezek a fiúk és lányok minden napot csodaként élnek meg. Mert a halhatatlanság igenis csoda. Ezek a fiúk és lányok boldogok. Boldogok, mert még csak most kezdik el a játékot. És tengernyi idejük van még arra, hogy maradéktalanul kihasználják a világot.

Ez a film nem róluk szól.

Öndefiniálásom első fontos mérföldköve volt a Tankcsapdával való megismerkedésem. A debreceni punk rock banda azóta is a kedvenc zenekarom. Volt úgy egy év, amikor nem is hallgattam mást, csak és kizárólag Tankcsapdát. Aztán szépen fokozatosan megismertem más magyar kemény zenei előadókat is, így a Depressziót, a Pokolgépet, az Alvin és  mókusokat, és így tovább... A gimnázium elején, amikor már tűrhetően tudtam angolul, elkezdtem ismerkedni különböző külföldi bandákkal. Első határon kívüli kedvenceim voltak a Metallica, a Children of Bodom, és a Bullet for My Valentine. Azóta persze még rengeteg más zenekarral kötöttem ismeretséget. Előszeretettel szoktam kedvenc bandáim videoklipjeit nézegetni, és nem ritkán kifejezetten duplázódik az élmény, hiszen sok zenés videó sikerül kiválóra. Öröm nézni, ahogy az adott dal mondanivalója képekben is megvalósul, és ahogy eme képek visszautalnak a nótára.

Alábbi toplistám helyezettjeinek kiválasztásakor, és rangsorolásakor azt vettem figyelembe, hogy a zene és a film mennyire jól működnek együtt, hogy mennyire jól erősíti egymást a két művészet. A mozgókép és a kemény zene.

Kedves Olvasók!

11. alkalommal kerül megrendezésre a Jameson CineFest, azaz a Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál! A rendezvény szeptember 12.-én, tehát a következő pénteken veszi kezdetét, és eltart egészen a hónap 21. napjáig.

Örömmel értesítelek benneteket, hogy a Movie Tank egyszemélyes stábja jelen lesz a fesztiválon!

Amikor valakire nagyon dühösek vagyunk, hirtelen felindulásból hajlamosak vagyunk azt gondolni, sőt, akár azt mondani, hogy na téged, haver, meg foglak ölni! Ezt nyilvánvalóan nem gondoljuk komolyan. Többségünk legalábbis biztosan nem. Mert akadnak néhányan, akiknek mentális és lelki világában valami bekattan. Bennük a határ elmosódik, a kerítés kidől, és elszabadul a szörnyeteg.

És sajnos az is előfordul, hogy a szörnyeteg teljesen ártatlan, rosszkor rossz helyen lévő szerencsétleneket is magával ránt a mélybe...

Én magam sem hiszem el, de eme poszt írásának megkezdése előtt úgy egy órával tudatosult bennem, hogy már egészen reális alapokon nyugvó hitem van a magyar filmiparban. Mert miket is kaptunk a mozgóképművészet világában mozgó honfitársainktól az elmúlt években? Itt volt a majdnem Oscar-jelölésig jutó A nagy füzet, a nagyszerű fekete komédia, az Isteni műszak, és az egészen kiváló, mély, és sokrétű tartalommal operáló Fehér isten is.

És idén még egy egészen faszályos vígjátékot is sikerült összehozni!

A politika világában bonyolult játszmák, szövevényes folyamatok zajlanak, amelyek a kívülállók számára nem ritkán teljesen átláthatatlanok. Nem tudjuk, mi az igazság, mi a hazugság. Nem ismerjük a szavak mögött rejtőző valós szándékot. Nem tudunk bizonyosságot szerezni a döntések helyességéről, és a tévedések is rejtve maradnak.

Rejtve maradnak, mert akik felfednék őket, azokat hátba szúrják.

Tervezni szabad. Sőt, kell is. Elképzelni a következő lépést, majd az azutánit, és így tovább. Rendszerint felvázoljuk a jövőt, egy olyan jövőt, ahol minden álmunk beteljesült már, ahol semmi gondunk nincs, ahol csak az a dolgunk, hogy tökéletes boldogságban éljünk. Tervezünk, képzelgünk, és remélünk. Ám az elképzelések rendszerint nem úgy válnak valóra, ahogy szeretnénk. Mert valahol hiba csúszik a számításba.

És ha nagyon elbaszódnak a dolgok, akkor az sem kizárt, hogy a következő pillanatban már életünk legkeményebb tortúrájával nézünk farkasszemet.