Tervezni szabad. Sőt, kell is. Elképzelni a következő lépést, majd az azutánit, és így tovább. Rendszerint felvázoljuk a jövőt, egy olyan jövőt, ahol minden álmunk beteljesült már, ahol semmi gondunk nincs, ahol csak az a dolgunk, hogy tökéletes boldogságban éljünk. Tervezünk, képzelgünk, és remélünk. Ám az elképzelések rendszerint nem úgy válnak valóra, ahogy szeretnénk. Mert valahol hiba csúszik a számításba.

És ha nagyon elbaszódnak a dolgok, akkor az sem kizárt, hogy a következő pillanatban már életünk legkeményebb tortúrájával nézünk farkasszemet.

Michel Delassalle (Paul Meurisse) egy bentlakásos iskola igazgatója, amúgy meg egy erőszakos barom, aki rendszeresen terrorizálja szívbeteg feleségét, Christinát (Véra Clouzot), ráadásul nyíltan vállalja, hogy szeretőket tart. Utóbbiak közül a legközelebbi nem más, mint az intézmény egyik tanárnője, Nicole (Simone Signoret), akivel a férfi szintén kegyetlenül bánik. A nők elhatározzák, hogy megölik Michelt, mert úgy vélik, addig nem lehet nyugtuk, amíg az igazgató él és virul. A gyilkosság sikerrel zárul. A hullát az iskola udvarán található úszómedencébe dobják, ám amikor két nappal később leeresztik a vizet, a testnek hűlt helye sincs már.

Henri-Georges Clouzot filmje bizonyos szempontból megkerülhetetlen alkotás. Ez a szempont a rendezés és az operatőri munka irányában keresendő. A direktor kegyetlenül erőteljes atmoszférát teremt, jelenetei dúskálnak a feszültségben, és az izgalomban. Az egyik legnagyobb kedvencem az a képsor, amelyben Michel nagyban osztja az észt feleségének, közben pedig ott figyel az asztalon az a bizonyos üveg, amin áll vagy bukik a terv sikeressége. De ez csak egy példa a sok közül. A félút tájékán kibontakozó főbonyodalom, tehát az eltűnt holttest keltette pánik, és a két nő kétségbeesésének folyamata szintén érdekfeszítő tálalásban kel életre a rendező kezei között. A fináléban tetőfokára hág a feszültség, és Clouzot kiváló érzékkel rémiszti halálra a nézőt.

Armand Thirard operatőr fantasztikus képei nagyban hozzájárulnak az összkép maradandó mivoltához. A felvételek minősége hagy némi kívánnivalót maga után, de a fekete-fehér fényképezés ettől függetlenül kiválóan érvényesül. A kontrasztos beütésű képek gyönyörűek, és az árnyékok vetülésének kihasználása is elsőosztályú munkára vall. Igen, itt a világítási megoldásokat is dicsérni kell, amelyek a remek kameramunkával kiegészülve elérik, hogy a néző tekintete a játékidő egésze alatt a képernyőre tapadjon.

A forgatókönyvvel itt-ott azért már akadnak gondok. A gyilkosság köré csoportosuló bevezetőt, majd a mű második felében kibontakozó thriller-szálat egyaránt érdekfeszítő tálalásban prezentálja a szkript. Probléma főként az apróságokban rejlik. A forgatókönyv ugyanis a kelleténél többször kalandozik el a főszáltól, így létrehozva olyan kis epizódokat, amelyeknek semmilyen hatása nincs az összképre, érezhetően egyfajta humorizálás végett vannak csak jelen. Viszont ez nagy hiba, mert az Ördöngösök olyan film, aminek semmi szüksége sincsen az indokolatlan poénkodásra. A cselekményvezetés végén kettő fordulat is érkezik, egy nagyobb és egy kisebb. Sajnos előbbit már negyed óra után kitaláltam, de utóbbi valóban meglepett. A csattanópáros szépen tenne pontot a történet végére, hogyha a készítők nem húznák tovább a játékidőt még egy teljesen funkciótlan jelenettel, ami csak arra jó, hogy elvegye a végső fordulatok által teremtett sokkoló hatás élét.

A színészi játékok szintén nem tökéletesek. Véra Clouzot (aki nem is tudom, vajon miért kapott főszerepet ebben a filmben, a házasságának biztos nincs köze hozzá...) kifejezetten rossz. A finálét leszámítva képtelen hitelesen alakítani, játéka borzasztóan erőltetett. Szegény nagyon fiatalon meghalt, de ettől függetlenül nem hiszem, hogy véletlenként kell kezelnünk a tényt, miszerint a hölgy csak a férje filmjeiben szerepelt rövid színésznői pályafutása során, amit ráadásul negyvenévesen kezdett. Simone Signoret már sokkal jobb, bár időnként túljátssza a szerepét. Paul Meurisse nagyon jól, hitelesen prezentálja az általa játszott rohadék figuráját. Meg kell még említeni Charles Vanel-t, akinek rendőrnyomozója rendkívül szimpatikus és szórakoztató, ráadásul az sincs kizárva, hogy a későbbi Columbo hadnagy egyik ihletője, mert a stílusa nagyon is emlékeztet a ballonkabátos Peter Falkra.

Az Ördöngösök közel sem tökéletes film, viszont mesterien van megrendezve, az operatőri munka pedig maga a zsenialitás, szóval mindenképpen látni kell. 8/10.