Amikor valakire nagyon dühösek vagyunk, hirtelen felindulásból hajlamosak vagyunk azt gondolni, sőt, akár azt mondani, hogy na téged, haver, meg foglak ölni! Ezt nyilvánvalóan nem gondoljuk komolyan. Többségünk legalábbis biztosan nem. Mert akadnak néhányan, akiknek mentális és lelki világában valami bekattan. Bennük a határ elmosódik, a kerítés kidől, és elszabadul a szörnyeteg.
És sajnos az is előfordul, hogy a szörnyeteg teljesen ártatlan, rosszkor rossz helyen lévő szerencsétleneket is magával ránt a mélybe...
Guy Haines (Farley Granger) profi teniszjátékos, aki a válás közepén tart. Éppen az asszonyhoz (Kasey Rogers) vonatozik, hogy megbeszéljék a részleteket, amikor a szembelévő ülésről megszólítja egy férfi, egy bizonyos Bruno Antony (Robert Walker). Kiderül, hogy Bruno mindent tud a teniszcsillagról, így Guy magánéletével is tisztában van. A beszélgetés során rövid úton eljut oda, hogy felvázolja Guy-nak a tökéletes gyilkosságról alkotott elképzelését. Szerinte a legjobb módszer a gyilkosságcsere. Példaként felhozza, hogy ő szívesen megölné Guy feleségét, ha az cserébe a túlvilágra taszítja az ő apját. Guy lerázza Bruno-t, ám utóbbi nem tágít. Lezsírozott szerződésként tekint a vonaton lezajlott megbeszélésre, mintha a teniszjátékos is rábólintott volna az elmebeteg ötletre. És Bruno akcióba lép, végez Guy nejével. Ám ezután zaklatni kezdi idézőjeles partnerét, aki szerinte tartozik a megállapodás ráeső részének (Bruno apjának meggyilkolása) teljesítésével. Ám hamarosan megjelenik a rendőrség is a színen...
Szóval élt ez a fickó a 20. század derekán. Lehet, hogy hallottatok már róla, Alfred Hitchcock-nak hívták. Mint a direktoróriás más filmjei, úgy az Idegenek a vonaton is tökéletesen megmutatja, hogy miért is lett legendássá a 80 évesen elhunyt rendezőzseni neve. Eme produkció ugyanis dúskál a végtelenül kreatív ötletekben, és az elsőosztályú beállításokban. Hitchcock a végletekig fokozza a feszültséget a személyközi szituációkban, a pörgetett tempójú párbeszédes jelenetekben. A rendező karakterábrázolása is elsőosztályú. Az átgondoltan megkoreografált helyzetképek által a direktor tökéletesen festi le Guyt, mint a körülmények áldozataként tengődő, fokozatosan egyre inkább kétségbeeső férfit. Ezzel szemben Bruno szinte már slasher-gyilkosra emlékeztető atmoszférával bír. Mindig feltűnik, állandóan jelen van, nem hagyja békén Guyt. Hitchcock kiváló megoldásai közül csak néhányat említek. Ezek közül az első a szerelemalagút a vidámparkban, ahol a karmester elképesztően játszik az árnyékokkal, tökéletesen aknázza ki a világítási módszerekben és az operatőri munkában rejlő lehetőségeket. A szemüveg lencséjén bemutatott gyilkosság számomra a mű legemlékezetesebb pontja, de természetesen a kiválóan megkomponált - bár kissé túlnyújtott - teniszmérkőzést is meg kell említenem, ahogy a száguldó körhintán lezajló finálé mellett sem mehetek el szó nélkül. Utóbbi szabályosan letaglózza a nézőt. Alfred Hitchcock rendezői munkáját Dimitri Tiomkin hangulatos filmzenéje egészíti ki.
A forgatókönyv a gyilkosságra való hajlam témakörét feszegeti. Az ember lényének legmélyéből eredő, zsigeri indulatot, ami adott esetben a ravasz meghúzására, a kés lesújtására, vagy az ujjak összeszorítására sarkall. A szkript ijesztő hitelességgel vázolja fel a vékony határvonalat gyilkos és ártatlan között, és ehhez a két főszereplőt használja fel. Guy és Bruno kontrasztban állnak egymással, ám a forgatókönyv mégis azt érzékelteti, hogy ez a két fickó nem is különbözik annyira. Az Idegenek a vonaton végső soron azt mondja ki, hogy a gyilkos mindannyiunkban ott rejtőzik, és ettől a tanulságtól a néző valósággal halálra rémül. De mégsem száll vitába vele...
Sajnos a történetvezetést már nem tudom annyira megdicsérni, mint a gondolati réteget. Egy bizonyos pont (konkrétabban Guy feleségének Bruno általi meggyilkolása) után a cselekmény kissé belaposodik, és habár Hitchcock fokozza a feszültséget, a szkript lassúsága azért erőteljesen érződik. Sajnos az unalmas és vontatott jelzőket is használnom kell, mert nem ritkán ezek igencsak jellemzőek a produkcióra. A befejezés humorizálását pedig kifejezetten oda nem illőnek találtam.
Farley Granger korrekt, de nem kiemelkedő játékot produkál. Nála sokkal hitelesebb Ruth Roman, aki a teniszcsillag szerelmét alakítja. De ők annyira igazából nem is lényegesek, mert csupán statisztáknak hatnak Robert Walker showjában, a tragikusan fiatalon eltávozott aktor ugyanis olyan parádézást prezentál, ami miatt akkor is érdemes lenne megnézni a filmet, ha az égvilágon semmi más pozitívuma nem lenne. Walker hátborzongató tökéletességgel azonosul elmeháborodott karakterével, és kétségbeejtő higgadtságával minden egyes jelenetében a frászt hozza a nézőre. Lehengerlő színészi teljesítmény!
Letaglózó rendezői munka, megrázó tartalmi töltet, és egy Robert Walker, aki még egy árva Oscar-jelölést sem kapott eme, minden ízében fantasztikus alakításáért. 8/10.
