A politika világában bonyolult játszmák, szövevényes folyamatok zajlanak, amelyek a kívülállók számára nem ritkán teljesen átláthatatlanok. Nem tudjuk, mi az igazság, mi a hazugság. Nem ismerjük a szavak mögött rejtőző valós szándékot. Nem tudunk bizonyosságot szerezni a döntések helyességéről, és a tévedések is rejtve maradnak.
Rejtve maradnak, mert akik felfednék őket, azokat hátba szúrják.
Legalábbis Valerie Plame (Naomi Watts) és férje, Joe Wilson (Sean Penn) szerint, akik fejenként egy könyvet írtak a film által feldolgozott politikai-titkosszolgálati eseménysorozatról, amely Irak 2003-as lerohanás köré csoportosul. A USA atombombaveszély okán támadta meg a közel-keleti országot, ám Joe biztos forrásból tudta, hogy szó sincs tömegpusztító fegyverekről. Azzal, hogy ezt újságcikk formájában a nép tudtára adta, veszélybe sodorta George W. Bush elnök szavahihetőségét. A Fehér Ház ellenakcióba kezdett, és, szintén a nyomtatott sajtót felhasználva, felfedték a férfi a CIA-nál dolgozó feleségének kilétét. Valerie fenyegetések és méregető tekintetek célpontjává vált, miközben Joe tovább harcolt önmaga, és felesége becsületéért.
Nem szükséges amerikainak lenned ahhoz, hogy a forgatókönyv alólad is kirántsa a biztonságérzet által képzett talajt. A Fehér Ház ármánykodása, a háborús helyzet témája körüli csatározás, és a CIA farkasveremszerű működése együtt adják meg azt a körítést, amely gondoskodik róla, hogy a kiábrándulás, a feszültség, és a félelem járja át a képernyőt a játékidő teljes hossza alatt. A szkript precíz ábrázolásmódjának köszönhetően maximálisan átérezzük a fedett CIA-ügynök életét, a pengeélt, amin táncol, és az egyetlen újságcikk hatására történő összeomlást, ami után a totális káosz, és a maró kétségbeesés következik. Egy nem mindennapi (vagy pont, hogy nagyon is mindennapi?) politikai játszmába nyerünk részletes betekintést az Államtrükkök nézése során. A film azért hatol rendkívül mélyen a lelkünkbe, mert tudjuk, hogy igaz történetről van szó. Nyilvánvaló, hogy a mű kizárólag Plame és Wilson aspektusát képviseli, de azt a forgatókönyv olyan erőteljes hitelességgel prezentálja, hogy a néző a cselekmény minden mozzanatát színtiszta valóságként éli meg, és nemcsak azokat, amelyek különböző tévéadások feldolgozásaiban jelennek meg a film során.
Naomi Watts kegyetlenül jó a női főszerepben, kétségtelen, hogy a színésznő élete egyik legjobb alakítását nyújtja. Sean Penn szintén rendkívül hiteles. A közös jelenetekben pedig lehengerlően hangolódnak egymásra, egészen letaglózó élményt prezentálva a számunkra.
Doug Liman rendező sajnos nem áll a helyzet magaslatán. Az Államtrükköket az előző két bekezdésben tárgyalt elemek, tehát a forgatókönyv és a színészi játékok, teszik igazán erőteljessé, a direktori munka a minőség terén eltörpül ezekhez képest. Liman nem képes igazán erős atmoszférát teremteni, inkább csak darálja a jeleneteket, de nem igyekszik őket energiával is feltölteni. Sebaj, a színészek megteszik helyette, legalábbis többnyire. Valerie felfedése után némiképp érezhető egy kis direktori tempófokozás, de erről is eléggé lerí, hogy a forgatókönyv sallangmentessége, és ütemessége irányítja, és nem fordítva. Semmilyen fajta direktori egyéniséget nem lehet felfedezni eme mozgókép nézése során, és ez azért eléggé bosszantó.
A befejezés elsőosztályú, egy ügyes vágást követően a vége főcím alatt már valós archív felvételt láthatunk, ami tökéletesen teszi fel az i-re a pontot. Nagyszerű film, bár tény, hogy erőteljesebb rendezést igényelne. 8,5/10.