Nem érzed igazságosnak.

Nem érzed igazságosnak, hogy bele kell nézned Denzel Washington nagy vásznon lángoló tekintetébe. Hiszen te semmi rosszat nem tettél. És mégis, bele kell nézned a fenevad szemeibe. Aki igazából nem is rád néz. Inkább túltekint rajtad. Mintha már halott volnál. Mert neki csak egy szempillantásnyi időbe telik megszüntetni mindent, ami te vagy. Mert átkozottul profi. És most átkozottul feldühítették. Amikor az orosz strici durván megüti a szakmához még túl fiatal prostituáltat, akit aztán betuszkolnak a baljós, fekete autóba, a főhős arcára kiül valami megmagyarázhatatlan. Valami, amivel nem szoktál, és nem is akarsz találkozni a mindennapokban. Valami, ami alapján már tudod is.

Tudod, hogy itt vérontás lesz. Ami az eszméletlenül kemény fajtából való...

Tavaly halloweenkor írtam A vesszőből font ember című, 1973-as mesterműről, ami fantasztikus forgatókönyvével, és mérhetetlenül erőteljes atmoszférájával valósággal letaglózott. Tudtam én már akkor is, hogy van a műnek egy remake-je, aminek ráadásul Nicolas Cage a főszereplője, de nagyon nem voltam kíváncsi erre a produkcióra. Végül mégis sort kerítettem rá, és nem mondhatom, hogy elborzadtam a Rejtélyek szigete nézése közben, ellenben jó nagyokat röhögtem rajta. A gond csak az, hogy ez a mozgókép nem vígjátéknak készült.

Az angol remekműből amerikai szar lett.

Valaki jól csinálja. Megtalálja a saját hangját, a maga eredetiségét, és meghódítja a világot. Eléri, hogy ismerjék, hogy szeresség, hogy rajongják, hogy viszonyítási alapként kezeljék. Eléri, hogy legendává váljon. És vannak azok, akik az óriások hátán próbálnak felmászni a csúcsra, ám az ilyen módszer legjobb esetben is csak rövid távon lehet életképes. Mert a másolási kísérletnek nagyon gyakran csupán olcsó utánzat az eredménye. Ugyanis a személyre szabott egyediséget nem lehet utánozni. Említek néhány példát. A System Of A Down-t nem lehet leutánozni. Willem Dafoe-t nem lehet leutánozni. A Milka csokoládét nem lehet leutánozni...

Quentin Tarantino-t nem lehet leutánozni.

A Lost 2004-től 2010-ig hasította a televíziók képernyőit, és eme hat esztendőn át tartó pályafutása alatt sorozattörténeti mérföldkővé avanzsált. Rengeteg jól kidolgozott karaktert mozgatott, sokféle témát felvetett, és rendkívül bonyolult cselekményvezetést prezentált, ami által képes volt olyan mértékű gondolkodásra ösztönözni a nézőközönséget, ami azóta is egyedülálló a tévészériák világában. A Lost valószínűleg legfontosabb márkajele, Damon Lindelof nemrégiben új projektbe kezdett, de most J.J. Abrams helyett valaki más, név szerint Tom Perrotta személyében talált partnerre, aki nem mellesleg annak a regénynek is a szerzője, amelyik A hátrahagyottak című sorozat alapjául szolgál.

Befejeződött az első évad. Betegesen jóra sikerült.

A filmet a 11. Jameson CineFest-en láttam.

Az élet beláthatatlan kereszteződéseiben gyalogolva nem ritkán váratlan helyzetekkel találjuk szembe magunkat. Olyan szituációkkal, veszélyekkel, ismeretlen újdonságokkal, amelyek elfeledtetik velünk, hogy kik vagyunk. Hogy kiknek kéne lennünk. Az ilyen helyzetek előhozzák belőlünk lényünk azon belső, nagyrészt valószínűleg számunkra is ismeretlen részét, ami, kiszámíthatatlansága okán, megrázó események, és óriási belső, illetve külső harcok lavináját indíthatja el. Mert nem az a főkérdés, hogy miként cselekszünk a váratlan szituációban. Ez részletkérdés. Valójában egy másik témát kell boncolgatnunk. Másra kell válaszolnunk.

Mi következik a váratlan szituáció után?

Az alább tárgyalt filmeket a 11. Jameson CineFest-en láttam.

Eredetileg külön írásokban akartam kivesézni ezt a két produkciót, de végül arra jutottam, hogy egyrészt nem lehet róluk túl hosszan írni, másrészt pedig nem is érdemelnek önálló posztot...

Mr. Turner (2014)

150 perces tortúra. Egy őszinte világban ezt írnák a Mr. Turner című filmet tartalmazó DVD-k borítóira. Mike Leigh filmje J.M.W. Turner festőművész (Timothy Spall) életének második felét próbálja bemutatni, és ez valószínűleg olyannyira jól sikerül neki, hogy a kész mű nem több egy horrorisztikusan hosszú, unalmas, száraz, a néző figyelmét pillanatoknál tovább lekötni képtelen szerencsétlenkedésnél, amire egy percet is kár elpazarolni. Nemhogy 150-et... A Mr. Turner az általam valaha látott és hallott legrosszabb művészettörténeti tanóra. A film próbálja bemutatni a címszereplő egyedi személyiségrajzát és különleges festői stílusát, valamint korképet is igyekszik prezentálni a 19. század derekáról, de mindezt annyira aránytalan súlyozással, mélység nélkül teszi, hogy az már egyenesen elkeserítő. Timothy Spall nem rossz a főszerepben, bár véleményem szerint nem ritkán borzasztóan túljátssza a figurát, így produktuma inkább karikatúra, semmint valódi kép Turnerről. A gárda többi tagjának munkája elképesztően rossz. A színészek és színésznők úgy játszanak, mintha valamifajta szituációs gyakorlaton vennének részt, nincs semmi hitelük. Azért ha valaki mégis összetalálkozik ezzel a produkcióval, kapaszkodhat egy-két pozitívumba, ugyanis a fényképezés gyönyörű, a színvilág szemkápráztató, némely beállítás pedig szabályosan letaglózó. Összességében azonban talán a legrosszabb életrajzi film, amit valaha láttam. 3/10.

"Ez egy új filmes blog. Én Sparrow vagyok, az oldal házigazdája. Rövid időn belül filmes kritikákat, véleményeket olvashattok itt."

Ebből a három rövidke mondatból állt a Movie Tank első bejegyzése, ami percre pontosan négy éve, 2010-ben látott napvilágot. Ez volt az a nap, amikor olyan lendülettel vetettem bele magamat a blogírásba, amire azóta is büszke vagyok, ami még mindig kitart, ami még ennyi idő után is ereje teljében van. Oké, volt egy mélypont, de az nem tartott sokáig, utána pedig egy teljesen új, magasabb, komolyabb szintre emelkedett az oldal. 

Az elmúlt tizenkét hónap volt a Movie Tank eddigi legsikeresebb éve!

A filmet a 11. Jameson CineFest-en láttam.

Mindig is kedveltem Viggo Mortensent. Nem nagy sztár, valószínűleg többen ismerik az arcát, mint a nevét, de kétségtelenül óriási színész. Világszerte minden bizonnyal A gyűrűk ura Aragornjaként lett ismert és népszerű, de láthattuk kettő David Cronenberg-féle gengszterfilmben, az Erőszakos múltban, illetve az Eastern Promises-ben, valamint Az út című filmben is, amelyben nagyszerűen hozta a főszereplőt.

Mortensen ezúttal negatív karaktert kapott.

A filmet a 11. Jameson CineFest-en láttam.

Az öregkort többféleképpen lehet szemlélni. Ha negatívan állunk a témához, akkor az elmúlás előszobájaként, az utolsó menetként, az elfogyó idő maradékába való kétségbeesett kapaszkodásként értelmezhetjük. De ha egy kicsit nyitottabbak vagyunk, és képesek vagyunk az öregség világának minden rétegét megvizsgálni, akkor valami sokkal összetettebb jelenségre lelünk. Hiszen az öregséget úgy is értelmezhetjük, mint az időszakot, amelynek éveit taposva az ember már túl van földi pályafutása legnagyobb megpróbáltatásain. Végre fellélegezhet, mert túlélte az életet.

És végre jól érezheti magát.

Az írás az előző évadokra nézve spoileres!

Nem lehet vitába szállni a ténnyel, miszerint Kurt Sutter televíziótörténeti mérföldkőnek számító, vérgőzös és lélekőrlő drámasorozata nem kevés megdöbbentő fordulattal örvendeztette meg a rajongókat az elmúlt esztendőkben. Ám mégis, mind közül kiemelkedik a 6. szezon zárása, ami akkora gyomron rúgás volt, hogy tényleg kellett a szünet a folytatás előtt. Kellett, mert ez a sok borzalom már a nézőknek is fájt. Ez még véletlenül sem negatívum, sőt, ebben rejlik a széria varázsa! Ugyanis nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Sons of Anarchy a televíziók képernyőjén valaha járt legbátrabb, legsokkolóbb sorozat. És most, egy utolsó menetre...

...a Harley-Hamlet visszatér.